Teljes címén a D*CKS – Vodka, Hulla, Sültkrumpli nyilván nem profi munka, inkább olyan, mintha egy filmbolond baráti társaság egy csomó ötletet dobált volna össze, a megvalósítás technikai szintje viszont egész profi.
Valljuk be őszintén, azt azért senki sem gondolta, hogy ezzel a címmel IGAZÁN jó filmet fog kapni, vagy azt, hogy ma Magyarországon a semmiből előtűnik valaki, aki minden előzmény nélkül egy olyan baromi jó műfaji filmet csap ki az asztalra, amit a világ minden pontján el lehet adni. Ugye, nem?
A D*CKS – Vodka, Hulla, Sültkrumpli az a film, amit nem fogsz szeretni, de közben valahol mégis bírod, amin sokat vakarod a fejed, még többet bosszankodsz, de közben látod, hogy ebben te is kicsit benne vagy, ha igazán szereted a filmeket.
De miről is van szó? Egy nagydumás kissrác betoppan egy kocsmába, és mesélni kezd a csaposnak (maga a rendező, Stu Gamble) két balfék magánnyomozó kalandjairól. Miles (Miller Dávid) és Daniel (Simon Zoltán) egy piti házasságtörési ügyben nyomoznak. Azt már a ruházatukból lehet tudni, melyikük kicsoda: Miles egy kocka, aki rövid ujjú inghez hord nyakkendőt, béna a szemüvege és a sérója, míg Danielnek hawaii ingje van, vagyis laza, és folyton úgy vigyorog, hogy már az első perc után megcsapnád.
Ők ketten valamiért nagyon útban vannak két folyton üvöltöző rendőrcsajnak (Dobos Evelin és Nagyistók Edit), akik aztán gyilkossággal vádolják őket, merthogy megölték a nőt, akit megfigyeltek. Miles azért örül, mert régóta szeretett volna egy saját ügyet, Daniel pedig azért, mert kavar az egyik nyomozónővel, és izgatja, amikor az vallatja. Danielt minden felizgatja, de főleg a kínzás, amiből majd bőven lesz része, mert hamarosan megjelennek az oroszok. Az áldozat ugyanis egy orosz bűnbandának dolgozott, de itt talán már túl sokat is árultunk el. A lényeg tulajdonképpen nem is a történet – ahogy erre egy bölcs kolléga már a vetítés közben rámutatott -, hanem az elbeszélés. Az elbeszélés, és az, akik előtt tisztelegnek vele, akit másolnak közben.
Megjegyzem, a karrierjét a Cartoon Networknek és a Nickelodeonnak készített rajzfilmekkel kezdő Stu Gamble nem suttyomban másol, hanem jó eséllyel baromi büszke lenne arra, ha filmjét jelenetről jelenetre elemezve elmondanánk, mit honnan emelt be. A nyitójelenet például Robert Rodrigueztől van a Desperadóból, a teljesen valószínűtlen folyosói harcjelenet nagyrészt az Iko Uwais főszereplésével készült, véresen zseniális A rajtaütésből, de még a Kutyaszorítóban legendás zenére való kínzása is visszaköszön. És ez annyiban is ügyes dolog – bár nem mindig működik tökéletesen -, hogy minket is behúz. Mert a D*CKS – Vodka, Hulla, Sültkrumpli az a film,
ami pont olyan, mintha egy baráti társaság gyorsan jött, minden szűrő nélkül összedobált ötleteiből állt volna össze egy átmulatott éjszaka után.
Nekem legalábbis olyan, mert egy csomó olyasmi van benne, amit én is beletennék egy filmbe – és egy csomó, amit simán elvetettem volna.
Ez az amatőr rész, de igazságtalan lenne ennyivel elintézni a dolgot. A film ugyanis cseppet sem néz ki amatőrként. Az látszik persze, hogy nem volt sok pénz, pláne nem volt költségvetés ismert, látványos helyszínekre, és nyilván egy csomó jelenetet ezért vettek fel lepukkant helyszíneken, de a technikai rész részemről teljesen rendben van,
látszik, hogy ezt főleg szakmabeliek csinálták, amolyan szerelemprojektként.
A színészvezetés is rendben van, ugyanakkor nehéz lenne bárkit is kiemelni a megcsalt férjet játszó, a ripacskodást profin végző Inotay Ákoson kívül. A többieket ugyanis „agyonnyomja” a rengeteg dialógus. Mert Gamble egyrészt eltanulta Tarantinótól, Rodrigueztől és Guy Ritchie-től, hogy egy jó párbeszéd többet érhet, mint egy közepes akció, másrészt a cselekményen tátongó lyukakat takargatja ezzel. Itt bizony nincs másfél órára elég történet, ezért is pofáznak annyit, hogy ez ne tűnjön fel, amit én bocsánatos bűnnek tartok, egy dolgot viszont baromira nem értek.
Azt vágom, hogy a filmet angol nyelven forgatták, mivel nemzetközi forgalmazásra szánják – az utószinkron nem is sikerült éppen parádésra -, és azt is vágom, hogy ezért vannak az angol nevek. Akkor viszont miért mutatják hosszan a főcím alatt Budapest látványosságait, és miért játszódik mindez kis hazánk fővárosában, miért nem magyarázzák meg, hogy kerül ide két angol nevű pasas, és miért fizetnek a kocsmában dollárral?
Nem lett volna praktikusabb egy felismerhetetlen, azonosíthatatlan helyszínnel dolgozni?
Emlékszem, annak idején Kern Andrásnak volt egy zsarufilmje, a Halálkeringő (2010), amit feltehetőleg szintén nemzetközi forgalmazásra szántak, azért Kernt Rusty-nak hívták, a „terhesen” karatézó Dobó Katát pedig Elsának, és a dolog pont ettől volt idegesítően röhejes. Mert nehéz két seggel egy lovat megülni vagy éppen fordítva, de sok sikert a filmnek, ami már díjat is nyert: a Kevin Smith által alapított Smodcastle Filmfesztiválon, ahol megkapta a Legjobb vígjátéknak járó elismerést.
Értékelés: 6/10
