Egy kicsit Alice Csodaországban, egy kicsit Narnia, és persze egy kicsit a jó öreg Csajkovszkíj balett, de leginkább egy cukormázzal leöntött díszlethalmaz az új mese. Igaz, Mackenzie Foy remek a hősnőjeként.
Vicces, vagy inkább furcsa, hogy a gyors egymásutánban két balett tematikájú film is a mozikba kerül, a belga Lány után, amelynek hőse egy férfi testbe született lány, itt A diótörő és a négy birodalom is. ami ugye eredetileg E.T.A. Hoffman kisregénye volna, de a legtöbben Csajkovszkij (utolsó) balettjeként ismerik. Igaz, ebben a Diótörőben csak alapvonalként és a legvégén maradt meg a balett, a többi képi világában, karakterei megrajzolásában sokkal inkább olyan, mintha a Tim Burton-féle Alice Csodaországban folytatását, ne adj isten utánérzetét néznénk. És az is igaz, hogy utánérzetnek azért kicsit drága darab ez, és túl sok a sztár, de valahogy mégsem érződik önálló produkciónak.
Merthogy Alice helyett most Clarát kapjuk, aki annyiban tud többet, hogy remek ezermester, és ezen képességét már halott édesanyjától örökölte. Egy este pedig Clara, a nővére, kisöccse és búsképű apjuk a szintén ezermester feltaláló keresztapjukhoz hivatalos táncos karácsonyi bálra, ahol a lány egy titkos dobozt kap, de a doboz kulcsát keresve hirtelen átlép – Narniába. Na jó, nem pont oda, de egy tök ugyanolyan havas tájra, ahol aztán egy tolvaj egérkét ütközve összefut a megelevenedett diótörő vitézzel, aki, akárcsak a félszemű Morgan Freeman játszotta keresztapus, a kor szellemének megfelelve fekete bőrű. És katonánk elviszi a kislány a kastélyba, ahol a négy birodalom három uralkodójától, a mézesmázos Cukortündértől, a kacifántos arcszőrzetű Berektől és a Fagyos Cidritől megtudja, hogy a negyedik uralkodó, a Rőt Banya ellenük tör, és csak az általa is keresett kulcs mentheti meg őket.
És megkezdődik a sok kaland rengeteg egérrel, ijesztő bohócokkal – a korhatár itt 12-es -, rettenthetetlen ólomkatonákkal és megannyi más mesebeli veszélyből, amik közül van, amiről kiderül, hogy nem is olyan ijesztő. Én speciel nem haltam bele az izgalomba, nem azért, mert nem történt mindig valami, mert történt, csak ezeknek a legnagyobb része nem érte el az ingerhatárt. Tim Burton például meg tudta oldani, hogy az idétlen mesefigurákban is legyen valami ijesztő, gondoljunk csak a pici testű, de hatalmas fejű Szív királynőre Helena Bonham-Carter alakításában. abban volt fantázia, abban volt stílus, ahogy azok a díszletek tényleg hozzá tudtak adni a sztorihoz., ezek mintha műanyagből lennének. Itt ugyan megkapjuk Keira Knightley egy olyan szerepben, amit csak túljátszani lehet és Helen Mirrent a szokásos üzemmódjában, ami nem rossz, sőt, csak nem viszi el a filmet.
Aki majdnem elviszi a filmet, az első Démonok között filmben és a Csillagok közöttben feltűnt Mackenzie Foy Claráként. A kiscsaj olyan, mint egy nagyon, nagyon fiatal Chaterine Zeta-Jones, csak benne több a kedvesség és a báj a szépségen túl. És van egy bizonyos ragyogás, ami kell is egy ilyen karakterhez, szóval vele minden rendben van, csak nem elég erős a sztori, nem elég egyéni a hangulat és a Lasse Hallström és Joe Johnston rendezőpáros nem minden karakterrel tudott mit kezdeni. Persze tudom, meséről van szó és nem lélektani drámáról, de valahogy mégis kilóg a lóláb. De legalább balettcipő van a ló lábán – a stáblista alatt ugyanis egy tényleg szép balettelőadás is lepörög, amihez egy jóval modernebb tánc is jár. Azok rendben vannak.
Értékelés: 6/10
