Ott volt a tarsolyomban a rémes szóvicc címnek, hogy A hiteltelen család, arra az esetre, ha pocsék lenne a 2004-es nagyszerű szupermese folytatása, de jó lett, méghozzá nagyon jó!
Nem véletlen volt hatalmas siker a 2004-es A hihetetlen család, és most nem csak az elnyert két Oscar-díjról beszélünk, hanem arról, hogyan használta fel zseniálisan és közben figurázta ki a szuperhős filmek minden klasszikus elemét, miközben rengeteget mesélt a családról, egymás megértéséről és segítéséről és egy csomó minden másról. Logikus volt a folytatás, de a rendező, Brad Bird erre csak abban az esetben volt hajlandó, ha összejön hozzá egy olyan történet, amivel ténylég érdemes dolgozni – sokat kellett várni, de 2018-ra összejött, íme a mozikban A hihetetlen család 2.
És mi változott 2004 óta, mármint a nyilvánvaló világpolitikai átrendeződések és egyebek mellett? Például az, hogy a Pixart menet közben megvette a Disney – de az egeres óriásstúdió főnökei voltak olyan bölcsek, hogy továbbra is szabad kezet adjanak a stúdiónak -, és azóta valósággal elárasztanak minket a szuperhősfilmek, és (újra) kitört a női emancipáció! Ez utóbbi adja a történet legfontosabb szálát, ahogy a legokosabb szereplők is rendre nők – de semmi pánik, nem egy feminista kiáltványt kell végigülnünk! Történik ugyanis, hogy a még mindig betiltott szuperhősöket támogatandó előkerül egy dúsgazdag rajongó és az ő feltaláló kishúga, hogy a szárnyuk alá vegyék, újra népszerűvé tegyék és végső soron legalizálják a szuperhősöket. Ám ehhez le kell győzniük azt a hipnotikus erejű gonosztevőt, aki a tévéképernyőkön és monitorokon keresztül képes manipulálni az embereket.
És persze újra szerepet kap a kissé bamba, de jószándékú apuka, Mr. Irdatlan otthon marad a gyerekekkel, akikkel persze nem bír, és a kis Furiról – az eredetiben Jack-Jack, nem tudom, miért változtattak rajta – is kiderül, hogy vannak rejtett képességei, de a dolgozó anyuka viszi a prímet, akinek persze hízeleg a felkérés. És lehetne sorolni a megannyi apró mozzanatot, amivel a film a nem hétköznapi, mégis oly sok vonatkozásban átlagos család működését bemutatja, humorral érzékenységgel, remek megfigyelőkészséggel, ami helyenként sokkal izgalmasabb, mint maga az akció. Amiből szintén akad bőven, kezdve a film elején egy földalatti fúrófejes hajszától, egy vonatos üldözésen át több csihipuhiig, de a kedvenc részem mégis az, amikor a kis pelenkás furi egy, a szemetesben turkáló mosómedvével méri össze az erejét. Az a film igazi csúcspontja: van benne jó adag fekete humor, rengeteg eredetiség és képes meglepni.
És hát lássuk be, mostanában igen kevés film képes meglepni azt, aki legalább kétszer járt már moziban, és ez hatványozottan igaz a hollywoodi produkciókra, és még ennél is igazabb a hollywoodi produkciók folytatásaira. És ha ezt vesszük, akkor megérte kivárni ezt a röpke 14 évet, és A hihetetlen család 2 – ami mellesleg a Pixar 20. egészestés filmje lett – a legapróbb koccanás nélkül veszi fel ott a ritmust, ahol annak idején abbahagyta. Ahol kell, ott megfelelő módon retró – eleve is az, hiszen mindez a hatvanas években játszódik -, ahol kell, ott modern, és végig kerek, szórakoztató és eredeti.
Értékelés: 8/10
