A holtak egész jó arcok! – Coco

Ilyen szép filmet a kicsit komolyabb Kubo és a varázshúrok óta nem láttam, és aki szereti Mexikót, az állva fog pisilni tőle, de Disney produkcióhoz képest ez sem olyan gyerekes.

Mexikó csodálatos hely, de az év nagy részében inkább koszos, unalmas, szegény, és bizonyos napokon borzasztó, ha valamelyik kartellnek éppen leszámolnivalója van, vagy csak szórakozni akarnak. Van azonban egy nap, amit senki sem vehet el tőlük, a Dia del Muertos, vagyis a Halottak napja. Ami nem olyan "felvesszük a fekete kabátot, és csendben virágot teszünk szeretteink sírjára" alkalom, hanem a világ egyik legfurcsább, legmeghökkentőbb és legszínesebb ünnepe. Erről szól a Coco is, ugyebár,

Mexikóban a Halottak napján ételt és italt visznek a sírokhoz, hogy kedveskedjenek a halottak szellemeinek, zenélnek, táncolnak, tűzijátékoznak, ünneplik az életet és a halált is, és ilyenkor elengedhetetlenek a calavera nevű, mindenütt látható csontvázfigurák is. Ez a fotósok kedvenc témája, imádják persze a turisták, és nyilván mozivászonra is kívánkozik, arra viszont nem számítottam, hogy pont a Disney-Pixar páros lesz az, akik ebből gyerekfilmet csinálnak, ráadásul olyat, ami sok tekintetben szembemegy az általuk képviselt irányvonallal.

Mert egy, a Halottak napján és azon belül is nagyrészt a holtak világában játszódó történet értelemszerűen nem lehet cuki, nem épülhet rá hosszú évekig kifutó merchandise kampány – akiknek muszáj, de tényleg MUSZÁJ Jégvarázsos táskát, pólót, csuklószorítót és zoknit vennie, azok értik, mit jelent ez -, és jó eséllyel nem dönt meg semmiféle nézettségi rekordot, sőt, még annak is örülhetnek, ha tisztességes hasznot hoz. Mert ez egy olyan film, ahol a legcukibb állat egy nyálcsorgató meztelen kutya, akit Danténak hívnak, és az ugyebár kevés kiskölyöknek fog leesni, hogy ez a név honnan van, és miért került ide. Segítek: mert egy sétát teszünk az alvilágban.

Ezzel persze az égvilágon semmi baj, sőt, imádom azokat a nagy stúdiókhoz tartozó, nagy költségvetésű (rajz)filmeket, amik mernek kockáztatni, mernek új, szokatlan témát választani, ne adj isten elmerülni egy alig ismert kultúrában. Ilyen volt tavaly a Kubo és a varázshúrok, és persze ilyen Coco is, ami rengeteg helyi különlegességet mutat meg, sokat merít a helyi kultúrából és hiedelemvilágból, és ez néha bizony kicsit ijesztő is. Hősünk, akit nem Cocónak hívnak, ő a dédnagymamája, hanem a Miguel névre hallgat, ugyanis egy olyan családba született, ahol bizonyos oknál fogva tabu a zene, ám ő példaképe, a nagy Ernesto de la Cruz nyomába szeretne lépni, és titokban gitározik. És ennek köszönhetően kerül a halottak közé, ahonnan csak akkor kerülhet vissza, ha valamelyik elhunyt családtagja áldását adja rá.

És innentől valóságos hullámvasútra kerülünk, ahol Miguel kísérője a kissé simlis csontváz, Hector lesz, a nyomában elhunyt családtagjai loholnak egy hatalmas szellemjaguár társaságában. Fölé Ernesto de la Cruz alakja tornyosul, aki talán közelebb áll hozzá, mint gondolná, és akit a legendás énekesről, Pedro Infantéről mintáztak. Még Frida Kahlo is megjelenik, bár őt akár ki is hagyhatták volna. Lee Unkrich , aki egyszerű vágóból küzdötte fel magát a Pixarnál, és a Toy Story 3. után ez már második rendezése, ügyesen csavarja a történetet, bár ezen csavarok egy része lehet, hogy a kicsiknek sok vagy érthetetlen, jól tartja, lassítja, vagy igény szerint gyorsítja a tempót, és soha nem feledkezik meg a mondanivalóról. Ami persze a családdal kapcsolatos, de itt nem a mondanivaló, a fordulatok vagy maga a sztori számít, hanem a látvány.

Az pedig elképesztő. És azon túl, hogy látjuk a képeslapokról ismert, talán sosem, vagy csak nyomaiban létezett Mexikót, ott van egy álomvilág, ami tényleg fantasztikus. Az ünnepre használt narancssárga, időnként aranylóan felizzó virágszirmoktól kezdve az alebrijes névre hallgató szellemállatokon át a holtak ezernyi tökéletes részletből összerakott, show műsorokkal teljes világáig minden szemkápráztató. És nem csak színes és látványos, de nagyon átgondolt, rengeteg műgonddal létrehozott itt minden, és aki ismeri Mexikót, az bónuszként elképesztő mennyiségű kulturális utalást kap – bár a kívülállóknak leginkább Frida Kahlo védjegyszerű szemöldöke fog átjönni.

A Coco csodás film, minden pillanatát élveztem, de a 6-os korhatárkarikára érdemes figyelni, sőt, tornázzuk ezt fel inkább 7-re vagy még inkább 8-ra. A legkisebbek között voltak, akik tényleg megijedtek, jó ötlet tehát a gyerekkel előtte elbeszélgetni, miről is szól mindez. És vegyük azt is figyelembe, hogy a filmet megelőzi a több mint 20 perces Jégvarázs kisfilm Olaf, a hóember kalandjaival, és a kettő együtt azért elég hosszú, és a kisfilm, vagy középhosszú filmecske azért nem annyira ütős, hogy megérje mindenáron bevállalni. Ha még egyszer kéne megnéznem a Cocót, én Olafot simán lekésném.

Értékelés: 9/10