Úgy hírlik, Joaquin Phoenix volt az, aki mindenképpen szeretett volna folytatást készíteni a Jokerhez, és klasszikus filmposzterekre photoshoppolta a karakterét, azokat mutogatta a rendezőnek. Todd Phillips viszont azon a véleményen volt, a 2019-ben bemutatott első rész, amelyet a közönség és a kritika azért imádott, mert minden várakozásra rácáfolt, úgy jó, ahogy van. A Kétszemélyes tébolyt látva igaza volt: ez bizony nem sikerült.

Öt éve mindenkit meglepett, hogy Todd Phillips, aki addig csak a Másnaposok-szériával dicsekedhetett, olyan filmet csinált, ami

fejére állította a Batman-univerzumot.

Míg Heath Ledger megformálásában a Joker terrorista volt, ördögi és géniuszi tervekkel, Joaquin Phoenix alakításában azonban csak hasadt elméjű, mélyen traumatizált incel, aki okkal vívta ki a néző szimpátiáját a romlott elithez tartozó Wayne-családdal szemben. Csak hát egyetlen bökkenő volt: ez a Joker nem az a Joker, aki bármikor is szembeszállna Batmannel. A hetvenes években játszódó, realista történet nem is nézett ki szuperhősfilmnek. A Velencei Filmfesztivál zsűrije a fődíjra érdemesítette, az Amerikai Filmakadémia két Oscarra, a pénztáraknál 1,8 milliárd dollárt hozott, és szinte mindenki rajongott érte az egyetlen Martin Scorsesét leszámítva. A Joker ugyanis nem született volna meg, ha nincs a Taxisofőr és A komédia királya. Arthur Fleck, a sikertelen komikus és utcai bohóc, aki Joker-jelmezben tüzel egy esti tévéshow házigazdájára (Robert De Niro) tökéletes keveréke volt Travis Bickle és Rupert Pupkin alakjának.

Akkor az is felmerült a Jokerrel kapcsolatban, hogy romantizálja az erőszakot: zavart elméjű főhősét túlzó aggodalommal tartották a magányos, önmagukba záródó férfiak káros mintaképének, de ennél fontosabb volt, hogy a bemutató után kicsivel zavargások rázták meg Amerikát Minneapolistól Los Angelesig. A fosztogatásokról, utcai gyújtogatásokról szóló híradós képsorok kísértetiesen emlékeztettek a Jokerre. Arthur Fleck azonban nem állt semminek az élére, hanem börtönben végezte: és innen indul a Kétszemélyes téboly, amelyben Lady Gaga hasonlóan megkapó alakítást nyújt, mint az Oscarral jutalmazott Joaquin Phoenix.

S itt jegyezzük meg végre a Kétszemélyes téboly újítását: ez egy musical. Ez nem lenne baj, és még az sem, hogy énekelni csak Lady Gaga tud, miközben Joaquin Phoenix számai sem hatástalanok, de a dalok – részben új szerzemények, másrészt amerikai klasszikusok – nem viszik előre a történetet. Igaz, nincs is mit előrevenni, és ezzel elérkeztünk a Joker 2 másik nagy problémájához:

hiányzik a sztori, s így a jó forgatókönyv is.

Pedig látjuk, mi volt Todd Phillips szándéka. A Kétszemélyes téboly pontosan azt a dilemmát helyezi a középpontba, ami az első rész kapcsán felmerült. Miért válhat idollá és rajongás tárgyává egy magányos, zavart férfi, aki festékkel az arcán brutálisan meggyilkol egy tévés műsorvezetőt? Miközben a Joker börtönben ül, és viseli az őrök kegyetlenkedéseit, az utcákon az elégedetlenség nem csitul. Arthur Fleck sorsáról tévéfilm készült – olyan, mintha ez maga a 2019-es darab lenne, amit mi is láttunk –, és ez kelti fel Harleen Quinzel (vagy Harley Quinn) figyelmét, aki úgy intézi a dolgokat, hogy a börtön egyik osztályán találkozzon a férfival. Miközben Fleck tárgyalása zajlik, ’Lee’ Quinzel megkörnyékezi, magához édesgeti, és ráveszi, hogy vegye elő a Joker-perszónát: ugyanis ez az, amire a tömegeknek és neki szüksége van, hogy megdőljön – bármi is legyen – ez a rendszer. Kettejük közös őrületére utal a cím (’folie à deux’), amely valójában a franciából kölcsönzött pszichológiai szakkifejezés. Abban nem vagyunk biztosak, hogy Harleen Quinzel is beteg – olykor inkább tűnik élősködőnek, akit a hírnév és a felhajtás vonz. Számára az arcmaszk kúl, a lázadás menő, mert gazdag családból származik, és nem ismeri a valódi téteket. Arthur Fleck azonban elmebeteg – ez nyilvánvaló a tárgyalásokon és a zárkában mutatott viselkedéséből –, és

alkalmatlan arra, hogy valódi gonosztevő legyen.

A néző egy ponton rá fog döbbenni, hogy Harleen Quinzel – mi vagyunk. A néző, aki látta a Joker első részét, és újra meg akarja nézni a festett arcot, valamint a káoszt és anarchiát, amit ez a szenvedő, zaklatott karakter okozhat a világban. Aki nem törődik a valódi, lelkileg-testileg megtört, menthetetlen Arthur Fleckkel, aki

szuperhőst akar látni, vagy legalább egy vérbeli antagonistát.

Aki elpártol tőle, ha ezt nem kapja meg.

Márpedig Todd Phillips nem hajlandó megadni a nézőnek, amit Harleen Quinzel is követel. Erről a meddő játékról szól a film csaknem két és fél lassú órán át: és a Joker mindig kibújik alóla, hogy igazi Joker legyen, a cselekmény sosem indul be igazán. Arthur Fleck még egy autóból is kiugrik – de ezt már nem mesélem el, ahogy azt sem, hogy mi az az utolsó jelenet, ami nélkül a film még ennél is kevesebb lenne.

A Kétszemélyes téboly végül is a médiaipar kritikája – s persze a 2019-es Jokeré. Azoké az alkotóké, akik Starbucks-papírpohárral a kézben filmet gyártanak az anarchizmusról, de mégsem változtatnak meg semmit, és azoké nézőké, akik popcornnal a kézben várják, hogy egy mentális sérült ember forradalmat csináljon helyettük. Akár sikerülhetett volna – inkább szavazok egy művészies Joker-filmre, mint bármelyik filmnek csúfolt CGI-orgiára a Marveltől –, de a musicalbetétek minduntalan megakasztják a sekélyes cselekményt, a Polaroid-színezésű képsorokon pedig csak a két főszereplő – s különösen a csontsovány Phoenix – színészi alakítása tud átütni. Phillips látszólag nyertes pozícióban van: ha azért kritizálod a filmet, mert nem elég mozgalmas, akkor olyan vagy, mint Harley Quinn, ha viszont elsajátítod az értelmezést, még tetszhet is. De senki nem fog kedvelni egy filmet azért, mert a rendező túljárt az eszén.

Nem tartom kizártnak, hogy a Kétszemélyes téboly idővel megtalálja a saját rajongótáborát, de most még súlyos csalódás.

Ítélet: 5/10

Kiknek ajánljuk? Akik szeretik a lassú, hangulatteremtő filmeket, a hetvenes évek revüdalait és Lady Gagát, de nem akarnak szuperhősfilmet nézni. Meg azoknak, akiket érdekel, mit művel a testével a method acting önsanyargató pápája, Joaquin Phoenix.