A görög botrányrendező, Yorgos Lanthimos eddigi legkönnyebben emészthető munkája is a forgandó szerencséről és az esendő emberi természetről szól, ami összesen tíz kategóriában esélyes az Oscarra!
Félreértés ne essék, A kedvenc nagyszerű film és rendkívül okos, helyenként vitriolos szatíra fantasztikus alakításokkal, amiért eddig is nehéz megszámolni, hány díjra jelölték a filmet, de valahogy nem erre számítottam. Persze, ilyesmit vártam az előzetes és a tartalomismertető alapján, csak nem erre számítottam a rendezőtől, Yorgos Lanthimostól (A homár, Egy szent szarvas meggyilkolása), akire eddig nem volt jellemző, hogy történelmi témához nyúljon vagy kosztümös filmet csináljon, és bár ezen lehet vitatkozni, de eddigi filmjeit sem tekinteném szatírának, ráadásul először történik meg, hogy nem a saját, hanem valaki más forgatókönyvéből dolgozik.
Merthogy a XVIII. század legelején járunk, dúl a spanyol örökösödési háború, Anglia és szövetségesei háborúban állnak a franciákkal. A trónon a törékeny egészségű és könnyen befolyásolható Anna királynő ül, az országot azonban a kegyence, Lady Sarah kormányozza, annak a Malborough hercegnek a felesége, aki az angol hadsereg parancsnoka a kontinensen – és akit korának legtehetségesebb hadvezéreként szoktak leírni, ráadásul mind Winston Churchill, mind Lady Diana közvetlen felmenője, de ez utóbbi most mellékes. Lady Sarah határozott, okos asszony, aki vehemensen képviseli férje és annak pártja, a whigek érdekeit, a gyenge akaratú királynőt viszont hajlamos néha a beosztottjaként kezelni. És így kerül a képbe az elszegényedett nemesi családból érkező Abigail, Lady Sarah távoli kuzinja, aki állást kér az udvarban, és bár először csak szolgáló sőt, cseléd lesz, talpraesettségének köszönhetően hamar megkedvelteti magát a betegeskedő uralkodóval.
És innentől egyrészt megindul a cicaharc a két sokban különböző és sokban hasonló nő között – Abigailt például nem érdekli a politika, viszont hajlandó igazán kedves lenni a királynővel -, másrészt Yorgos Lanthimos végre szabadjára eresztheti a fantáziáját. A szereplők ugyanis garantáltan léteztek, mindegyikük, azt viszont az utókor is csak találgatja, hogy pontosan mi történt köztük, és mi motiválta őket. Anna királynő a maga korában sem túl népszerű Stuart dinasztia utolsó uralkodója volt, a rákövetkező királyt már a hannoveri ház adta, és ennek fényében természetes, hogy utólag nem volt jó „sajtója”, de a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy Lanthinost nem csak maga az emberi természet izgatja, hanem a változó fel-és alárendeltségi viszony, a hatalom és a hatalommal való visszaélés természete, és ezt hajszálpontosan mutatja be – ha előző munkáihoz képest talán kissé könnyedebben is.
Amihez persze kellett két, pontosabban három színésznő. A kedvenc tulajdonképpen Rachel Weisz és Emma Stone magánszáma, az egész történet a köztük lévő, folyton változó erőviszonyról szól, arról, hogyan válhat valakiből egy senki és egy senkiből valaki. Ehhez Olivia Colman a nagynéha öntudatra ébredő, de mindvégig csak bábuként kezelt Anna királynőként tulajdonképpen csak statisztál, és ezért meglepő, hogy a stúdió őt indította a Legjobb színésznő kategóriában. Amire szerintem nagyjából esélytelen, és nem azért, mert rossz, hanem, mert olyan kicsi szerepe van, a nála játékidőben is többet szereplő Weisz és Stone viszont így egymással versenyezhet a Legjobb női mellékszereplő kategóriában, ami szintén elég bizarr, és nem csak azért, mert így nem csak a filmben lettek egymás riválisai, hanem mert mindketten abszolút főszereplők.
Ha nekem kéne választanom köztük, zavarban lennék, mert Stone alakítása látványosabb, szórakoztatóbb, ami a filmhez is jobban illik, Weisz inkább a klasszikus, drámai vonalon mozog, de abban azért fajsúlyosabb. Győzzön a jobbik - a Legjobb film kategóriában is jelölt A kedvenc ugyanis összesen tíz díjra esélyes!
Értékelés: 8/10
