Mi tesz kultikussá egy filmet? Az 1994-es A holló kapcsán adná magát a megfejtés – egy tragédia. James O'Barr képregényének adaptációja világhíressé valóban a főszereplő, Brandon Lee halála miatt vált, akivel egy rosszul előkészített kellékfegyver végzett a forgatáson, de nem (csak) emiatt maradt benne a köztudatban a film. Ha Alex Proyas rendező nem teremti meg hibátlanul a képregény borongós témájához passzoló, a komoly és a komolytalan határán tökéletesen egyensúlyozó gótikus stílust, akkor aligha működne még 30 évvel a bemutató után is a produkció.

Folytatásra már csak a főhős és Lee halála miatt sem lett volna szükség, a film mégis franchise-zá bővült három, említésre sem érdemes filmmel. Valószínűleg a rebootot sem követelték tömegek, 2008-ban mégis megszületett a döntés arról, hogy el kell készíteni O’Barr képregényének új verzióját – ami a hollywoodi filmipar működésének logikáját ismerve nem volt túl váratlan fejlemény. Egyfelől a 94-es film és Brandon Lee kultusza még mindig van annyira erős, hogy szavatolhatja az érdeklődést egy reboot iránt, másfelől maga az alapsztori is kortalan – egy meggyilkolt férfi visszatér a halálból, hogy bosszút álljon a szerelméért –, bárhol és bármikor újra elmesélhető. Mégis 14 évbe telt, mire elkezdhetett forogni a produkció, és

nehéz lett volna nem intő jelnek venni, hogy addigra tucatnyi rendező, író és színész bicskája tört bele a projektbe.

Végül az eddig két mérsékelten sikeres adaptációt jegyző Rupert Sanders (Hófehér és a vadász, Páncélba zárt szellem) ülhetett a rendezői székbe, a reanimált bosszúálló pedig az a Bill Skarsgård lett, aki még a saját családján belül is csak a harmadik legismertebb színész. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne alkalmas Eric Draven szerepére, sőt, ha figyelembe vesszük korábbi szakmai tapasztalatait az akció műfajában (Atomszőke, John Wick: 4. felvonás) és horrorbohócként (Az), akkor ő a nyilvánvaló választás – és nem is okoz csalódást.

Lee annak idején mindössze annyi feladatot kapott, hogy fehérre festett arccal játssza el a bosszú angyalát, civilben, vagyis Dravenként eleve csak másodpercekre tűnt fel a flashbackekben. A holló új verziója ehhez képest nemcsak reboot, de gyakorlatilag előzménytörténet is, mert amíg a 94-es film a kettős gyilkossággal indít, addig itt komplett háttérsztorit kapunk. Eric ezúttal nem ex-zenész, hanem egy börtönszerű javítóintézet különc lakója, aki komor hangulatú rajzokkal és versekkel fejezi ki magát. Itt találkozik a hasonlóan problémás Shellyvel, akivel közösen menekülnek el a lányt üldöző rejtélyes alvilági figurák elől. A folytatás sem teljesen ugyanaz, mint az eredetiben: a gengszterek most is végeznek a párossal (anélkül elég nehéz is lenne feltámadni), Eric azonban nemcsak szimplán kimászik a sírból, hanem egy purgatóriumszerű helyen találja magát, ahol egy Kronos nevű szellem (Sami Bouajila) ismerteti vele a visszatérésének feltételeit. A menetrend nagyvonalakban ugyanaz, a sebezhetetlenné vált Eric egyenként levadásza a gyilkosaikat, de más a helyszín, a sorrend és a főgonosz is (a kiváló Danny Huston), aki szimpla gengsztervezér helyett itt egyfajta démoni entitás.

Az eredeti rajongói vélhetően fel fogják róni ezeket a különbségeket a reboot alkotóinak, hiányolva többek közt a Proyas-film gótikus hangulatát és a zseniális soundtrackjét is, de ha valamiért lehet dicsérni Sanderst és társait, az épp az, hogy legalább megpróbálkoztak valami mással. Valójában A holló (1994) és A holló (2024) is a saját korának terméke. Proyast a Tim Burton-féle Batman-filmek világa, az alt-rock színtér és grunge-videóklipek ihlették meg, a reboot alkotói pedig

a John Wick-filmek mitológiaépítését és brutálisan véres akciójeleneteit próbálták reprodukálni.

Az igazi kérdés nem is az, jól tették-e, hogy a trendekhez igazították a sztorit, a karaktereket és a látványvilágot, hanem hogy sikerrel jártak-e?

A rövid válasz: nem.

A hosszabb: akadnak a filmben izgalmas ötletek (például a túlvilágon való átkelés szabályai vagy a főgonosz démonná előléptetése), plusz egy imádnivalóan túltolt és kreatív akcióbalett, valami mégis hiányzik. Leginkább a stílusérzék Sandersből – az eredetiben minden ötödik snittre jutott egy kreatív képi megoldás, itt nagyítóval kell az emlékezetes beállításokat keresni –, de a történet tempója, ritmusa sem stimmel. A félórás, akciómentes felvezetés papíron akár működhetne is, a karakterek mégsem kelnek életre, hiába Skarsgård és a Shellyt alakító FKA Twigs minden igyekezete. Az alkotók mintha nem tudták volna eldönteni, kinek készítik a filmet – azoknak, akik az elkárhozott szerelmesek melodrámájára kíváncsiak, vagy azoknak, akik megnéznék, hogyan működne Jared Leto Jokere egy ultrabrutális John Wick-spinoffban. Ezek az elemek ráadásul külön-külön sem feltétlenül működnek: a románc túl generikus, az akciójelenetek pedig nem elég változatosak.

Proyas filmje sem éppen hibátlan, néha vészesen közel kerül a giccshez, és Lee hiányát sem mindig tudja elleplezni, de egy pillanatra sem tűnik unalmasnak vagy érdektelennek. A rebootról ugyanez sajnos nem mondható el.