Nem tudni, a kis Eli Roth-ról is mondogatták-e a szülei reménykedve, hogy csak benő majd a feje lágya egyszer, de most már nagyjából biztos, hogy ez nem fog bekövetkezni – és talán nem is baj. Akad jó pár olyan rendező, aki hatásvadász, polgárpukkasztó horrorokkal indította a karrierjét, hogy aztán úgy nevezett „komoly” filmessé váljon (legjobb példa: Peter Jackson), de Roth-nak eszébe sincs szakítani a gyökereivel. Első slasherje, a Kabinláz után elkészítette a modern kínzáspornók alapvetését, a Motelt, és több mint 20 évvel később még mindig sokkolásban utazik, annyi különbséggel, hogy ma már kevésbé akarja komolyan venni magát.

Új filmje, a mindössze 86 perces A jégrémes sincs túlgondolva (a magyar cím ezúttal telitalálat), egy kisvárosba jégkrém- és fagylaltárus érkezik, majd minden gyerek megkóstolja valamelyik nyalánkságát, pár órával később pedig átváltoznak hidegvérű gyilkosokká, és előbb a szüleikkel végeznek, majd másnap reggel a tanárok is sorra kerülnek az iskolában. Pár gyerek marad csak immunis a gyilokkórra (az egyik laktózérzékenység miatt nem fagyizott, a másik kihányta), és az esélytelenek nyugalmával próbálnak életben maradni a brutális vérfürdő közepette.

Ennyit ígér, és ennyit ad A jégrémes (a trailer megtekintése ellenjavalt, sok morbid poént és halálnemet lelőnek benne), ezért működik bűnös élvezetként, és ezért lehet átkozni Roth-ot, ha ennél valami többre vagy mélyebbre számítottunk. Az alapötletből lehetne ugyanis valamiféle társadalomkritikát is kikanyarítani, mondjuk arról a szakadékról, ami a felnőttek világa és az alfa generációs gyerekek közt feszül, vagy esetleg a bullyingról (iskolai zaklatásról), amiből a főszereplő, Jared a történet első harmadában bőven kiveszi a részét szenvedő félként. Ezeket az elvárásokat az aktuális horrortrendek is táplálják, a poszthorror („elavated horror”) műfajában induló filmek lényege ugyanis, hogy a paráztatás mellett reflektálnak is társadalmi vagy egzisztenciális félelmekre, esetleg generációs megélésekre, mint a Fegyverek, a Megszállottság vagy a Backrooms tette nemrég, vagy még korábban a Tűnj el!, a Valami követ, az Örökség vagy a Fehér éjszakák.

A jégrémes ebből a szempontból merőben retrográd produkció, ha úgy tetszik időutazás abba a korba, ahol a horror egyet jelentett a B-filmmel és az exploitationnel – a csúcsa ennek a periódusnak a Troma filmek által is fémjelzett 80-as évek –, és

az alkotók vállalása mindössze annyi volt, hogy annyi trancsírt passzíroznak bele a filmjükbe, amennyit nem szégyellnek – tehát az összeset.

Roth is a túltolásra esküdött fel, ezért nincs egy milliszekundum üresjárat sem cselekményben, és ezért mosódik el benne a határ horror és komédia közt. A rendező és forgatókönyvíró-társa, Noah Belson valószínűleg úgy álltak neki a munkának, hogy felírták egy nagy fehér táblára az összes olyan erőszakos halálnemet, amely egy családi házban az ott található eszközökkel, illetve egy iskolában, a tantermi felszerelésekkel megvalósítható, plusz feltették a kérdést, hogy ezek közül egy csapat megvadult démongyerek melyikeket tudná effektíven használni, és mind beleszerkesztették a szkriptbe. Így sikerült elérni, hogy bár a rengeteg gyilokjelenet természetesen öncélú, de soha nem önismétlő – ki gondolta volna például, hogy ennyiféleképpen lehet kihúzni egy emberből a beleit?

A gátlástalan gore-halmozásnak köszönhetően amennyire gusztustalan, annyira vicces is a látvány, de olyan felszabadultan mégse lehet nevetni rajta, mint mondjuk a hasonlóan véres Hullajón. Egyrészt mert a feltűnő CGI-használat ellenére meglehetősen realisztikusak a kivégzések, másrészt még a film végére sem lehet megszokni, hogy a hollywoodi tabukat megsértve itt kiskamaszok vagy még fiatalabbak dagonyáznak az explicit erőszakjelenetekben, a nevetés mellé így kapunk némi bűntudatot is:

tudjuk, hogy olyasmin szórakozunk, amin nem szabadna.

A death metalhoz, az extra csípős chilihez vagy a kötél nélküli sziklamászáshoz hasonlóan épp ezért A jégrémes sem való mindenkinek, csak annak, akinek erős a gyomra, értékeli a sokkhumort, és nem bánja, ha 86 percre zárójelbe kerül a jó ízlés. Roth rendezésébe is bele lehetne jó pár ponton kötni (praktikus effektből több, digitális vérből és AI-betétből kevesebb kellett volna), és az időzítés sem ideális (a megszállva tomboló gyerekek ötletét a Fegyverek tavaly már ellőtte), de azzal semmiképp sem vádolható A jégrémes, hogy ne lenne bűnösen szórakoztató.

Kedvenc éjsötét vígjátékaink

Most került a mozikba a gonosz humorú Aki bújt című fekete vígjáték egy előkelő, de beteg család furcsa rituáléjáról, és ez remek ürügy volt, hogy összeszedjük hasonló kedvenceinket. Íme!

Ez is érdekelhet

Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!