A Wonka lett a tökéletes film az ünnepekre

Elsőre nem értettük, miért kell még egy Willy Wonka film, de a Timothée Chalamet főszereplésével készült előzménytörténet kellőképpen eredeti, kedves és szerethető ahhoz, hogy azt mondjuk, megérte!

Kezdetben vala Roald Dahl meséje, magyar keresztségben a Karcsi és a csokoládégyár, amelyből először Gene Wilder főszereplésével készítettek filmet 1971-ben Willy Wonka és a csokigyár címmel, majd jött a Johnny Depp-féle, Tim Burton rendezte Charlie és a csokigyár (2005). Mind a kettő tök bizarr volt, mindig is zavart benne a lényeg, hogy egy mizantróp milliárdos édességgel kisgyerekeket csábít a világtól távoli gyárába, majd jól megszívatja őket. Az egésznek volt egy erős Michael Jackson-érzete, főleg Depp rémisztő alakításával, és nem értettem, hogy mit lehet még kihozni ebből, így némi morbid kíváncsisággal vártam a Wonkát a mindig olyan cingár Timothée Chalamet-vel, ami nem mellesleg nem a régi történet újbóli elmesélése, hanem előzményfilm.

Forrás: InterCom

 

Willy Wonkának itt még nincs csokigyára, csak egy kalapja, amiből furcsa dolgok kerülnek elő, egy bőröndje rengeteg egzotikus hozzávalóval, egy nagy álma és rengeteg lelkesedése. Pénze viszont semmi, így amikor egy csalfa fogadós szállást ajánl neki, úgy tűnik, örökre adósrabszolga lesz, és a pincében található mosodában fog dolgozni. Wonka nem olvasta az apróbetűs részt a szerződésben, hiába súgott neki Nudli, a cselédlány (Calah Lane), merthogy hősünk nem tud olvasni, de ez csak egy újabb akadály a töretlen optimizmusú fiú számára – akárcsak a helyi csokigyárosok cselszövései, akik a markukban tartják a csokoholista rendőrfőnököt. És ez még csak az eleje a kanyargós, nagyon vidám és nagyon színes történetnek, amelynek van szíve, és ha viszonylag későn is, de megkapjuk Hugh Grant narancssárga bőrű, zöld hajú umpalumpáját is.

Forrás: InterCom

 

Ami azt illeti, Paul King rendező már korábban is bebizonyította, hogy remekül tud jól ismert mesékhez nyúlni úgy, hogy az eredményt mind a gyerekek, mind a felnőttek szeressék, hiszen ő készítette a nagyszerű Paddingtont (2014) és annak hasonlóan remek folytatását. A recept most is hasonló, megvan a mese a maga eltúlzott, néha bumfordi gesztusaival, megvannak a színes, látványos díszletek és persze megvan a tanulság arról, hogy ne adjuk fel álmainkat, és jótett helyébe jót várjunk, de ez egy nagyszerű kaland a felnőtteknek is. És nem csak az „elvittem a gyereket a moziba, és nem is unatkoztam” szinten, hanem saját jogon is. Van persze az egésznek egy kis Charles Dickens áthallása, különösen a gonosz fogadósné (az Oscar-díjas Olivia Colman jutalomjátéka) és tagbaszakadt partnere (Tom Davis) jóvoltából, de a film alapjáraton egy fekete vígjáték musical betétekkel. Az utóbbiból szerencsére kevés van, és ami van, nem átütő – igaz, nem is zavaró.

Forrás: InterCom

 

Vagyis a Wonka a tökéletes film az ünnepekre, ha nem is feltétlen lesz belőle filmklasszikus. Ami Timothée Chalamet-ét illeti, én nem mindig értem, miért kapták fel annyira a srácot, hogy mostanában a csapból is ő folyjon, de ez a szerep jól áll neki. Nem lopja el a show-t senkitől, és bizony van, amikor rutinosabb kollégái látványosan lejátsszák a vászonról, de ő egy olyan karaktert hoz, akinél ez bőven belefér. Az persze várható volt, hogy Hugh Grant nagyot játszik majd a folyton zsörtölődő umpalumpaként, és hiába nyilatkozta, hogy csak a pénzért csinálta, látszik, hogy élvezi, akárcsak Keegan-Michael Key , aki remekül szórakozik az alapvetően jóindulatú, de csúnya dolgokra kényszerülő rendőrfőnök szerepében, de nem ők nyújtják a film legfontosabb alakítását. Hanem egy kislány, Calah Lane.

Forrás: InterCom

 

Cuki fekete kislányt betenni egy filmbe ma már elkoptatott klisének számít, de Lane, aki 4 éves kora óta szerepel színpadon és mindenhol másutt, cseppet sem cuki. Karaktere felnőttebb, mint a felnőtt Wonka, mosolyogni is csak a végén hajlandó, de többnyire az ő karaktere és az ő játéka tartja össze a filmet. Ez a lány még nagy dolgokra hivatott, de mellette ott van egy sor rendkívül szórakoztató mellékszereplő is - köztük a 2018 után visszatérő Rowan Atkinson - és egy rakás, jó értelemben véve bizarr fordulat. Ilyen az, amikor hőseink az éjszaka közepén elmennek zsiráfot fejni, de a Wonka-féle különleges csokoládék is rengeteg poénlehetőséget rejtenek. Valamilyen rejtélyes oknál fogva a rendező ragaszkodott hozzá, hogy színészei a csokis jelenetekben valódi csokoládét egyenek, és ebből a célból fel is bérelt egy luxus csokiséfet – vagyis amit a szereplők arcán látunk, az valódi élvezet. Meg is hízott rendesen mindenki, kivéve Chalamet-ét, mert ő olyan alkat, viszont gyakran lett rosszul.

Értékelés: 8/10