A franciák nagyon szeretnek vígjátékokat készíteni, és ők biztos nevetnek is rajtuk, sőt, a magyar forgalmazók is szívesen hozzák be őket, mégsem értem, mire valók.
Az átlag francia vígjátékra az alábbiak jellemzők: nincsenek benne híres, ne adj' isten, jó színészek, nem túl látványosak, még akkor sem, ha baromi szép helyen játszódnak, rendszerint valamilyen fontos társadalmi kérdést maszatolnak el, és nem túl szórakoztatóak. És ez így együtt nem túl hízelgő leírás, mégis kapunk belőlük bőven, mert a magyar forgalmazók valamiért nagyon szeretnek ilyen filmeket ránk zúdítani – mi pedig teljesen értetlenül nézzük őket. Mint most a nagyszájú, szexfüggő partiarc nagymama esetét hét különböző korú, méretű és színű unokájával az Álomnagyiban.
A hét gyerek különböző keresztházasságokon és egyéb kapcsolatokon keresztül jött össze, a bőrszín talán némi segítséget jelent a szülők azonosításához, de csak keveset. Van köztük kicsi – a két, még csecsemő iker nincs benne a hétben -, közepes meg nagy, és nagyon szeretik egymást, hiszen sokáig együtt is életek egy tágas párizsi lakásban, de a nyári vakáció idejére ki kell költözniük otthonukból. Különböző szülőkhöz kerülnek különböző nyári programokkal. A legfiatalabb, a kis Gulliver a tengerparton élő nagymamájához (Chantal Ladesou) érkezik, és a különc Aurore - ejtsd Orror, ami jól rímel a horrorra - azonban nem éppen átlagos nagyi. Ahelyett, hogy vigyázna unokájára, szívesebben bulizik, és eleve egy furcsa édeshármas kapcsolatban él egy bazi nagy villában, ami nem az övé. Ezért aztán a fiú féltestvérei elhatározzák, hogy a kissrác megmentésére indulnak. Ehhez azonban alibit kell maguknak biztosítaniuk, és megindul az átverések és hazugságok különös láncolata, ami egy jó kis vakációhoz és sok dühös szülőhöz vezet.
Azt persze szögezzük le, attól, hogy egy film nem jó, még nem biztos, hogy rossz, és pont ez a bosszantó a francia vígjátékokban. Hogy beérik valami link, trehány módon összedobott középszerrel, ahol feltehetőleg elsősorban az volt a cél, hogy a készítők és a színészek jól érezzék magukat, amiben egy kicsit, de csak tényleg kicsit reflektáljanak, aktuális társadalmi kérdéseket is megkapirgáljanak. Itt speciel a különböző generációk együttélése, az eltérő bőrszínű családtagok kapcsolata, a különvált szülők barátsága, és kicsit mellékesen a melegek elfogadása volt – elég kiszámítható módon – felírva a kis emlékeztetőkre, amiket Gabriel Julien-Laferrière rendező nyilván kitett az irodájában. És ebbe nehéz belekötni, ezekkel a témákkal érdemes foglalkozni, nincs is ennek feltétlenül rossz üzenete, de az embernek mégis van egy olyan érzése, hogy vagy alibiből, vagy pusztán rutinból foglalkoznak velük.
És itt kábé ennyi kapunk: örökké veszekedő, de végül mindig kibékülő, általában nem túl okos szülőket, a könnyen vetkőző, sokat piáló nagyit, aki annyi mindent tanít meg az életről az unokáknak – mégis vajon mit? -, és a fiatalokat, akik többnyire el vannak foglalva a saját szerelmi ügyeikkel, oszt jónapot. Itt járt egy újabb francia vígjáték, és jó hamar elfelejtjük, jó eséllyel a címére sem fogunk emlékezni.
Értékelés: 5/10
