Ilyet is csak a dánok tudnak, teljes agymenést, véres erőszakot és rendkívül intelligens történetmesélést egy filmben, elképesztően jó színészekkel.
Íme, egy vallomás: imádon Mads Mikkelsent. Sok más színész van, akit szintén zseniális tartok, de egyik sem fog meg annyira, mint ő. És lehet valami a dán színjátszásban, mert van még valaki, akit majdnem ennyire bírok, és az Nikolaj Lie Kaas. Akit kevésbé kaptak fel, nem csinált nemzetközi karriert, talán nem is annyira sokoldalú, de van olyan lebilincselő, mint Mikkelsen, és ugyanolyan elementáris erő van benne.
Ők ketten többször is dolgoztak már együtt, és pont 20 éve csináltak egy tökéletes filmet, Ádám almái volt a címe, az írója és rendezője pedig Anders Thomas Jensen (Gengszterek fogadója, Zöld hentesek, Kiságyúk, Férfiak és csirkék, Az igazság bajnokai). Azt a filmet nyilván nem lehet megint megcsinálni, de valami hasonló lett új közös munkájuk, Az utolsó viking. Ugyanaz a sötét humor, az elburjánzó, váratlan őrület, a bizarr erőszak és az elnyomott fájdalom, csak az arányérzék nem stimmel, de erről később. Ugyanazok, pontosabban hasonlóak a teljesen valószínűtlen, mégis nagyon kézzelfogható karakterek is, ha most kicsit sok is belőlük. Ott van például Anker (Lie Kaas), a frissen szabadult bankrabló, aki az egykori zsákmányt akarja megszerezni, aminek elrejtésére mentálisan labilis öccsét, Manfredet (Mikkelsen) kérte meg. Csakhogy Manfred ma már Johnnak hívatja magát, mert John Lennonnak képzeli magát a Beatlesből, előző életére látszólag nem emlékszik – vagy nem akar emlékezni.
A megoldást egy csodabogár pszichiáter kínálja fel tálcán. Akadnak más betegek is, akik a Beatles tagjának képzelik magukat – az egyikük Paulnak ÉS George-nak, de nem egyszerre! –, és ha összehozzák a bandát, akkor Manfred visszatérhet önmagához. Bár a valószínűtlen tervben semmi logika nincs, mégis nekivágnak a család régi vidéki otthonában, amit azóta egy csodabogár házaspár üzemeltet fogadóként. Míg a csapnivaló zenekar a maga Sergeant Pepper egyenruháiban próbál, Anker felássa a környéket, hogy megtalálja a pénzt, amire kegyetlen régi bűntársának (Nicolas Bro) is fáj a foga, és lassan elszabadul a színtiszta őrület. Mondjuk nem is olyan lassan, mert Manfred már az elején több öngyilkossági kísérletet is végrehajt csak azért, mert rég látott testvére nem hajlandó Johnnak hívni. És ne drámát, pláne melodrámát képzeljünk el, hanem váratlan és meghökkentő cselekedeteket, és ekkor még csak a film elején járunk.
A káosz, ami itt is szép gyorsan kialakul, lehet a történet alapvető építőeleme, amelyből aztán kiforr, leülepedik valami higgadt, letisztult elem, ami a katarzisból visz el minket a végkifejletig. Feltehetőleg itt is ez volt a cél, és ha kissé lenyugodva, utólag gondoljuk végig, akkor valóban van egy ilyen irány. A testvérek őrületében ott vannak a lezáratlan múlt traumái, a magukba zárt szenvedés és önfeláldozás, és valójában ez a film lényege, nem a tomboló erőszak, a látszólag logikátlan cselekmények láncolata vagy az idegen mellékszereplők személyiségzavaros furcsaságai. Ami egy néhol nagyon szórakoztató, gyakrabban inkább zavarba ejtő katyvaszt alkot – ami időről időre elhomályosíthatja a sokkal fontosabb elemeket. Furcsa belegondolni, hogy az író-rendező Jensen szerint a legdurvább poénokat végül ki is vágták!
Az utolsó viking leginkább úgy élvezhető, ha kizárunk minden más zavaró elemet és csakis a két főszereplőre, a két testvérre koncentrálunk – pontosabban ha az őket játszó színészek játékát figyeljük. A jóval ismertebb Mads Mikkelsen itt egyrészt meglepően szerénynek bizonyult, a játékidő jelentős részében átadja a terepet Nikolaj Lie Kaasnak, másrészt jókora kockázatot vállalt. Lehet, hogy ebbe nem sokan gondolnak bele, de szellemileg zavart, sérült vagy fogyatékos embert játszani borzasztó nagy felelősség, pláne egy szatírában. Hiszen nem szabad kifigurázni vagy nevetségesség tenni az illetőt, de nem is lehet sajnáltatni, olyan szentimentális értékekkel felruházni, amivel pont a fogyatékosságát teszi idézőjelbe vagy helyezi át egy átszínezett, túlzottan szentimentális tartományba. Mikkelsen azt teszi, ami ilyenkor a legbölcsebb, visszafogottan, majdnem eszköztelenül játszik – és most is olyan jó, mint mindig, de az igazi főszerep Lie Kaasé.
Akit nagyon jó így látni! Róla mindig azt szoktam mondani, hogy lakik benne egy vaddisznó, egy vadállat, akit mindig vissza kell fognia, és ez most is látszik. Elképesztő energiái vannak, és ő mindig akkor jó, ha ezeket képes pont annyira visszafogni, hogy tudjuk, bármikor kitörhet belőle a legrosszabb, de akár a legjobb énje is. Ezt persze Anders Thomas Jensen is pontosan tudja, hiszen rengetegszer dolgoztak együtt, és nem véletlenül választja őt olyan sokszor. Az utolsó viking – ahol a viking szál kap egy olyan mesét, ami egyfajta keretként szolgál – nem jó film, legalábbis nem könnyen nézhető film, de irtózatosan erős alkotás, ahol sok minden öncélú, de sok minden egyáltalán nem az. És ami a két főszereplőt illeti, ők egyszerűen zseniálisak.
Értékelés: 7/10
Az utolsó viking szinkronizált és feliratos változatban egyaránt megnézhető, a film előtt lrich Gábor Balázs Béla-díjas magyar mozgóképművész, képzőművész alkotása, a CAPRICCIO című animációs rövidfilm lesz látható, egy apró madár története, amely megmutatja a hétköznapi pillanatokban megbúvó zenét…
