Azt lehetett tudni, hogy az új Marvel szuperhősfilm, a Fekete Párduc hasítani fog, hiszen jegyelővételi rekordokat döntött, az első kritikákban is imádták, meg ugye van mögötte marketing, és ott áll mögötte az egész Marvel moziverzum, ami egy komoly felépítmény, van presztízse, ereje. De az Amerika, ez meg itt Közép-Európa, annak is a keleti fele, és nekem az égvilágon nem mond semmit egy kitalált afrikai királyság, Wakanda a kitalált űrbéli nemesfémével, kitalált társadalmával és rituáléival. Tudom, hogy egy képregényfilmről van szó, nem is kell semminek igazinak lennie, csak hihetőnek. De nem az!

Miért olyan sikeresek a képregényfilmek, pláne úgy, hogy alig olvasunk képregényeket? Mert a hőseik és antihőseik mind valamiféle közös kultúrközegből, egy megélt mesevilágból érkeznek, rokonai a legkisebb királyfinak, János vitéznek, a görög isteneknek, Winnetounak és Napóleonnak, mindenkinek, akire kicsit is felnéztünk. És persze, jött Superman, Pókember meg a többiek, és generációkon keresztül ők is beleépültek ebbe a szövetbe, ami nem jelenti azt, hogy ne lehessen új hősöket egyik pillanatról a másikra megismertetni és megszerettetni velünk, erről szólt többek között A Galaxis őrzői, de Wakanda eddig tök ismeretlen lakói számomra az első pillanattól az utolsóig tökéletesen idegenek és sajnos érdektelenek maradtak, a Fekete Párduccal és minden nőrokonával együtt.

Wakandával és Fekete Párduccal már az Amerika Kapitány: Polgárháborúban megismerkedhettünk, ahol egy ENSZ közgyűlésen elkövetett merénylet során életét veszti az agg király, és helyére a tettvágytól duzzadó T’Challa kerül. Most kiderül, az apró királyság kincse a vibránium, ami egy meteorból került ide, az adja azt a gazdagságot, amit az egész világ elől titkolnak. Mert mindenki azt hiszi, csóró kis országról van szó, de ők titokban tök menők és fejlettek, amiről még a National Geographic sem tud, és az évszázadok során az iszonyatos jólét ellenére még a népességszaporulattal sem volt gond soha. Szóval ott, ahol megfér egymás mellett a titkos csúcstechnológia és a csodás, kitalált törzsi szokások, felüti a fejét a viszály, amikor megjelenik egy trónkövetelő. Erik Killmonger, bár wakandai vér folyik ereiben, egy amerikai lakótelepen nőtt fel, majd zsoldos lett belőle, és az ország mesés gazdagságát arra használná fel, hogy háborút indítson szerte a világon a tesókat eddig elnyomó fehérek ellen.

Van itt egyéb mellékszál is, például Martin Freeman barátságos CIA ügynöke, aki egy kicsit azért vicces, vagy Andy Serkis gátlástalan zsoldosa, aki a legizgalmasabbra sikerült figura, és persze vannak kemény akaratú, fekete asszonyok. Mint a király anyja, volt csaja, testőre és még az iszonyatosan idegesítően cserfes kishúga is, aki amúgy a tudományos fejlesztési osztályt vezeti, merthogy ez nem csak arról szól, hogy szinte mindenki fekete, hanem óriási szerepet kapnak az erős, fekete nők, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni, főleg azzal, hogy minden színésznő nagyon szilajon néz maga elé. Amivel nekem semmi bajom nincs, csak nem izgat, és nincs hozzá semmi közöm. De megfordíthatjuk a logikát, és mondhatom azt is, hogy Ryan Coogler (Creed: Apollo fia) rendező nem tudta elérni, hogy a Fekete Párduc izgasson, mert karakterei még egy képregény-feldolgozáshoz képest is egysíkúak, rengeteg időt és helyet elvevő áltörzsi rituáléi üresen konganak, nagy gonddal felépített helyszínei olcsó díszletnek tűnnek, akciójelenetei pedig szó szerint vértelenek.

Amikor egy film 12-es korhatárkarikával nyit, akkor lehet tudni, hogy nem fog fröcsögni benne a vér, a Fekete Párducban viszont kőkemény akciójelenetek váltják egymást, hogy aztán senkinek se essen baja. Félreértés ne essék, sokan halnak meg, de az egész mégis olyan, mint egy Benny Hill film kocsmai verekedése vicces zongorakísérettel, pedig nem szánták viccesnek. Nem akarom én, hogy kiontott béllel és elvágott torkokkal sokkolják a gyerekeket, de akkor ne csináljanak úgy, mintha kőkemény hirigről lenne szó, mert itt semmi sem kőkemény. Előfordult már, hogy az eddig sikert sikerre halmozó Marvel is megingott már, hiszen a Doctor Strange sem sikerült túl fényesre, de a jelek szerint itt mindössze annyi volt a koncepció, hogy minden fekete legyen, és aztán el is mondják róla, hogy fekete. Ami társadalmi küldetésnek szép dolog, és értem én, hogy Amerikában kialakult már egy széles afro-amerikai középosztály, akiket érdemes megcélozni, és Chadwick Boseman tényleg markáns főhős – az ellenfelét játszó Michael B. Jordan már jóval kevésbé az -, de egy szuperhősfilm legyen univerzális.

Még akkor is, ha egy konkrét rétegnek szól, és főleg legyen izgalmas, meg ugye egy kis humor sem árt néha, és ha már a Marvel moziverzumában járunk, pár kapcsolódási pont sem ártott volna, de gondolom, ezt majd megkapjuk kamatostul a Bosszúállók: Végtelen háborúban, ahol meg egymás sarkát tapossak a képregény félistenek, és erre csak áprilisig kell várni.

Értékelés: 6/10