Új nagy kedvencünk, Timothée Chalamet újra önmagát kereső értelmiségi srácot alakít, aki elveszik a drogok világában. Garantáltan megtörtént esemény, garantált aggodalom a szülők részéről!
Legyen szó drogról, alkoholról, szerencsejátékról vagy bármi másról, nem tudjuk, mitől válik valaki függővé. Ismerünk egy jó nagy rakás tényezőt, ami elősegítheti ezt, ami megadhatja a kezdő- vagy éppenséggel a végső lökést, vannak minták, amiket az illető adott esetben követ, és nyilván van, amikor eleve olyan veszélyeztetett közegben él, ahol ennek rendkívül magas a rizikója, mégsem tudjuk, hogy mitől szokik rá valaki arra, ami rabságban tartja, miközben mások nem. Felix Van Groeningen (Alabama és Monroe) első angol nyelvű filmje sem tud vagy akar magyarázatot adni, viszont igyekszik új nézőpontból megmutatni a drogfüggőséget: nem csak azt látjuk, amit a függő megél, hanem azt is, amit a közvetlen hozzátartozók.
A Csodálatos fiú megtörtént esetet dolgoz fel, Nic Sheff drogfüggőségnek történetét. Nem, újrakezdem, a Csodálatos fiú azt dolgozza fel, hogyan dolgozta fel David Sheff fiának függőségét, és hogyan próbált rajta segíteni. David sikeres újságíró, egy hatalmas házban él csodás környezetben, újraházasodott, és két kisgyereke van – és egy tini fia, Nic az első házasságából, aki úgy döntött, hogy anyja helyett inkább az apjával él, annyira jó köztük a kapcsolat. Nic jóképű, szimpatikus és tehetséges srác, könnyűszerrel válhat ugyanolyan ismert vagy talán ismertebb újságíróvá, mint az apja, de akár író is lehetett volna, bármi, ha hihetünk a történetnek. A srác mégis függő lett, majdnem elpusztítva önmagát, majdnem tönkretéve a családját.
Majdnem mindegy is, hogy kezdődött: pár füves cigivel buliból, feszültségoldóként, majd egyre keményebb drogokkal, végül bármivel, amihez hozzájuthatott. És innentől kezdve mindent megkapunk, amit a drogfüggőkről szóló filmekből ismerünk, és nem azért, mert a Csodálatos fiú olyan kiszámítható és klisészerű, hanem azért, mert a függőség mindig ugyanarról szól. A gyengeségről, a hazugságról, az önáltatásról és mások becsapásáról, a reménykedésről és a visszaesésről, a veszteségekről, a bizalom eljátszásáról. És innentől kezdve nem az a fontos, hogy milyen fordulatokat hoz a sztori – legfeljebb az, hogy azokat mikor és mennyire előkészítve hozza -, hanem az, hogy mennyire hiteles a szenvedés.
Mert akár tetszik, akár nem, ez a film a szenvedésről szól, arról, hogyan szenved pár percnyi pörgésért és eufóriáért Nic, és hogyan szenved az apja attól, hogy képtelen segíteni, és hogy olyannyira szeretett fiát így kell látnia. És Steve Carell, aki néhány rajzfilmes szinkronhang kivételével mintha teljesen hátrahagyta volna komikusi énjét, és csak drámai alakításokra koncentrál (Alelnök, Isten hozott Marwenben), természetesen most is jó, de minél több komoly szerepet vállal, annál inkább válik nyilvánvalóvá, mennyire limitált az eszköztára. Itt csak két arca van, az aggódó és a reménykedő, leszámítva a flashbackekben látható boldogot, de ez nagyjából elég is, kifejező, erős, ha nem is túl cizellált.
És ott van persze másodhegedűsként és a függő fiúként az új nagy kedvenc, Timothée Chalamet (Szólíts a neveden, Lady Bird), akinek a hálátlanabb feladat jutott, mert jó eséllyel minden színitanoda alapképzésében ott van a „drogos fiatal” alakítás, valószínűleg már az első tíz óra valamelyikében, ami nagyjából abból áll, hogy nem szabad egy fix pontra nézni, hanem mindig máshová, és közben babráljunk valamivel, esetleg vakaródzunk. Chalamet elképesztő tehetség, és neki ez nem feladat, de a történet és a karakter nem biztosít túl nagy mozgásteret. Merthogy akármennyire igaz, őszinte és adott esetben hiteles is mindez, nem szép ezt mondani, de a Csodálatos fiú csak egy újabb drogfilm – igaz, talán nem is akart sokkal több lenni, talán egyfajta terápia ez az érintetteknek és óva intő jel másoknak.
Értékelés: 7/10
