Kedves multikulti darab, ahol mindenki tanul a hibáiból és megtanulja tisztelni a másikat, amihez persze az kell, hogy egy pasi a játékidő nagy részében tetőtől talpig fekete burkába öltözve rohangáljon.
Én már fázom egy kicsit a francia vígjátékoktól. Az elmúlt években, de az elmúlt hetekben különösen sok olyan érkezett belőlük, amiket a legjobb jóindulattal is csak gyenge közepeseknek nevezhetünk, amikben nincsenek igazi sztárok, legalábbis olyanok, akik nálunk is népszerűek, amik inkább tévés minőséget képviselnek, és amiken csak mérsékelten lehet szórakozni. Ilyen volt mostanában a Vissza a gyökerekhez vagy a Szerelembe gurulva, és ilyen a most a mozikba kerülő Egy burka, egy nadrág is. Ami a többiekhez hasonlóan jó szándékú, de teljesen felejthető multikulti komédia, amit odahaza állítólag több millióan néztek meg, idehaza viszont nem garantált, hogy óriási tülekedés lesz érte a mozipénztárak előtt. Merthogy nincs miért tülekedni.
A muszlim fundamentalizmus ugyan nem vicces téma, de lehet vele viccelődni – szerintem mindenen lehet, ha azt nem gonoszságból és tiszteletlenségből tesszük. A témában a kedvencem a Four Lions című, 2010-es angol vígjáték, ahol négy önjelölt öngyilkos merénylő bénázik, teljesen őrült, váratlan poénokkal operáló darab, baromi szórakoztató, és az Egy burka, egy nadrág is lehetett volna ilyen, ha akart volna, de a fene se tudja, mit akart. Mármint mit akart a rendezőnő-forgatókönyvíró Sou Abadi, aki Iránban született és Franciaországban nőtt fel és tanult meg filmezni, szóval van rálátása arra, amiről mesélni szeretne, de szerintem nem döntötte el, hogy akkor a nézőnek nevetnie, tanulnia vagy elgondolkodnia kéne. Így aztán biztosra ment, mert egy nőnek öltözött férfin mindig lehet nevetni, nem?
Miért is kell itt egy pasasnak (Félix Moati - A csajom barátnője) nőnek öltöznie? Mert csak így találkozhat a szerelmével (az énekesnő Camélia Jordana), akinek egyik napról a másikra iszlamista lett a bátyja, és bezárva tartja a lakótelepi lakásukban – a szülők valamikor rég meghaltak valahogy, ők most nem játszanak, ami elég kényelmes dramaturgiailag. Így aztán előkerül egy burka, sor kerül egy kis szemöldökritkításra, és a francia srác elég hülye helyzetben találja magát. A fundamentalista bratyónak ugyanis bejön a burka – meg a hidzsáb, de ez persze csak arcoskodás a részünkről –, és a hozzá fűzött szenteskedő duma, és belezúg a magát Seherezádénak nevező ismeretlenbe. Pedig gyanakodhatna, mert ma már csak hastáncosnőket hívnak így. És ez a megoldandó helyzet, levakarni a begőzölt tesót, és kiszabadítani a bezárt liberális barátnőt, ami akár izgalmas is lehetne, de sajnos nem az.
Minden jó vígjáték lelke a jó tempó és időzítés, amikkel a leggyengébb poénok is eladhatók, Sou Abadi viszont nem siet sehová, nem diktál magának és hőseinek tempót, nem vesz fel ritmust. Hősünk édesanyja és apja mozgalmár fiatalkorukat siratják, amivel rengeteg idő megy el – a rendezőnő nyilván a saját szüleit csempészte így bele a filmbe -, a burkába öltözött srác pedig többször is átfutja egész Párizst, miután vagy hatszor vallottak neki szerelmet, az iszlamista bagázs pedig nem veszélyes, csak ostoba. És közben szinte semmi sem történik, csak a fundamentalista testvér kezd ráébredni arra, hogy a világot nem csak feketén és fehéren lehet látni. És persze, értem, hogy pontosan ez a film alapvetően jószándékú üzenete, de a célközönség ezt pontosan tudja, az ellentábor – iszlamisták és iszlamofóbok egyaránt – sosem fogják megérteni. Ahhoz sokkal komolyabb vagy sokkal viccesebb módon kéne üzenni, és akkor talán…
Értékelés: 6/10
