A civilizált és szabálykövető ember a gátlástalan ragadozók potenciális zsákmánya, állítja a Szádra ne vedd című thriller, ami egy éjsötét dán film remake-je, de feldolgozás létére nagyon nagyot üt.
Nyaralás közben könnyű ismerkedni, az ember valahogy nyitottabb egy izgalmas új környezetben, szívesen kezd beszélgetni más, hasonszőrű kalandvágyó emberekkel. Pontosan ez történik egy kedves amerikai házaspárral toszkániai utazásuk során, hogy aztán a futó ismeretségből valami rémálomszerű borzalom bontakozzon ki az elmúlt években felfutott Blumhouse horrorstúdió új produkciójában, a Szádra ne vedd-ben.
Ben (Scoot McNairy) és Louise (Mackenzie Davis) neurotikus modern házaspár, akik kislányukkal egy, később elúszó álláslehetőség miatt költöztek Amerikából Londonba. Nincsenek jóban sem egymással, sem magukkal, a férfit frusztrálja, hogy alig van valamibe beleszólása, például a gyereknevelésben,
a nőt zavarja a férfi erélytelensége,
és talán pont az imponál nekik a nyaralás közben megismert angol párban, hogy azokat semmi sem feszélyezi. Paddy (James McAvoy) és Ciara (Aisling Franciosi) harsány, nyitott és elsősorban ösztönös, csak fiuk, Ant (Dan Hough) hallgatag, állítólag azért, mert rendellenességgel, rövid nyelvvel született. Hetekkel később elhívják az amerikaiakat egy hétvégére az isten háta mögötti devoni farmjukra, akik némi habozás után igent mondanak – történetünk alapvetése pedig pontosan ez: hőseink képtelenek nemet mondani. Udvariasságból, feszélyezettségből, bizonytalanságból, végül félelemből.
Ez egy spoilermentes kritika, de a tény, hogy a filmet horrorként reklámozzák és egy, kifejezetten horrorokra specializálódott, feltörekvő, sikeres stúdió készítette, nyilván sejteti, hogy a távoli tanyán rettenetes dolgok történtek és fognak történni. Annyit elárulhatunk, hogy
a kedves amerikai család egy csapdába sétált bele, és túl civilizáltak ahhoz, hogy abból időben kisétáljanak.
Először csak kicsit kényelmetlenül érzik magukat, feszengnek, különösen a feleség, míg a férjet bizonyos mértékben lenyűgözi Paddy leplezetlen maszkulinitása, de túl későn próbálnak meg kiállni magukért. Aztán a végére nagyon bedurvulnak a dolgok.
Azt érdemes tudni, és elég sokan tudják is, hogy a film A látogatás című dán produkció remake-je, és annyit elárulhatunk, hogy bár durva történetről van szó,
messze nem olyan durva, mint az eredeti.
Ami elviselhetetlenül kegyetlen. Persze mindez érhető egy széles körben forgalmazott, nagyobb költségvetéssel és nagyobb nevekkel készült filmnél, aminek egyszerűen MUSZÁJ közönségbarátabbnak lennie. Ezt tartotta szem előtt James Watkins rendező (Eden Lake - Gyilkos kilátások), akinek a horror nem új műfaj, de ha már itt tartunk, az ábrázolt szörnyűségek ellenére sem tartom a Szádra ne vedd-et horrornak, inkább pszichothrillerről van szó. Ezért is építkezik a történet olyan lassan, ezért is esik olyan nagy hangsúly a karakterekre – ami jól is működik. Az örök szabály itt is él: akkor izgulunk a legjobban, ha már tudjuk, hogy valami szörnyűség fog történni, de még mindig nem történik, és nem feltétlen akkor, amikor az bekövetkezik.
A veszélyforrás természetesen maga James McAvoy karaktere, és McAvoy kellőképpen fenyegető és intimidáló jelenlét a vásznon. Az viszont kissé levon az állítólag Andrew Tate-ről mintázott alakítás összpontszámából, hogy az amúgy alapjáraton roppant szimpatikus színész
nem először megy át ezen az átváltozáson:
visszataszító volt a Mocsokban (2013) vagy az Atomszőkeben (2017) is, a Széttörve (2016) esetében pedig iszonyú kigyúrtan volt rendkívül agresszív és őrült. Amúgy nem teljesen értem, miért volt koncepció, hogy ennyire kipattintotta magát, mert a karakter viselkedése önmagában is megfélemlítő, a hatalmas bicepszek felesleges kellékeknek tűnnek.
A vele szemben álló, különben remek Scoot McNairy amúgy is cingár alak, de legalább jól meg lehetett sajtóztatni a duzzadó izmokat – a Szádra nevedd-ről szóló hírek zömében ezt emelték ki. A film azonban nem elsősorban a két férfiről szól, hanem a felvilágosult nő alakjáról, aki törődik a környezettel, aggódik a fenntarthatóság miatt, a gyereknevelést túl komolyan veszi, akárcsak a politikai korrektséget, de ha kell, képes kiállni magáért.
Itt a film egy kisebb aknamezőn mozog,
mert egy dolog, ha mindezt támadási felületként mutatjuk be, bizonyos szempontból gyengeségként, ahogy azt a történet gonosza is gondolja, és egy dolog, ha ez egy dramaturgiai eszköz, ami előreviszi a történetet. Ami ütközési felületet biztosít a karakterek között, és nemcsak a macsó vendéglátó, de a magát sokszor elnyomottnak érző férjjel szemben is.
Louise alakja működteti a történetet – és ennyiben is más a remake, mint az eredeti –, aki elsőre nem feltétlen szimpatikus, nem reagál mindenre jól, de ez nem is baj, mert ha így lenne, hőseink nem keverednének abba a szituációba, ahová keverednek. Ahhoz, hogy a karakter ne a modern nő karikatúrája, vagy pont ellenkezőleg, annak dicsérete legyen, kellett Mackenzie Davis alakítása, aki tökéletesen érezte, mikor kell bizonytalannak, túl merevnek vagy kellően határozottnak lennie. Ő viszi a filmet a hátán, de róla korábban is tudtuk, milyen jó.
Ami pedig a végjátékot illeti, az meglepően sokban emlékeztet Sam Peckinpah keveset emlegetett klasszikusára, a Szalmakutyákra (1971), és meglepődnék, ha ez a hasonlóság a puszta véletlen műve lenne, de soha jobb alkotást ne koppintsanak!
Értékelés: 8/10
