Adott egy rakás, amúgy is felajzott és túlfűtött táncos egy házban a semmi közepén, és adott egy nagy adag LSD a piájukban. És persze adott az a francia rendező, aki szeret mindent elvinni a végletekig.
Hogy óvatosan fogalmazzak, Gaspar Noé nem randifilmeket szokott készíteni. A francia rendező – akit bombasztikusan szokás „botrányrendezőként” emlegetni, az olyan munkáiban, mint az Egy mindenki ellen, a Visszafordíthatatlan, az Enter the Void vagy a Szerelem rendszerint az erőszak és a testiség kérdését járta körbe, történeteinek pedig fontos eleme volt a téboly, a valóság érzékelésének folyamatos torzulása. Új filmje, az Eksztázis legfeljebb annyiban különbözik a korábbiaktól, hogy nincs története. Vagy ha van is, az fél mondatban összefoglalható. Ami így szól. Egy rakás táncos bulit tart a próbák után, mielőtt turnéra indulnának, de valaki drogot tesz az italukba.
Egész pontosan LSD-t tett valaki a sangriával teli bólés tálba, a különböző bőrszínű nemzetiségű és/vagy nemi identitású táncosok pedig, akik amúgy is épp szétcsapni készültek magukat, azt veszik észre, hogy még annál is jobban pörögnek és haluznak, mint amit beterveztek. És beüt a masszív paranoia, amikor rájönnek, hogy mi történt – nyilván onnan jönnek rá, hogy már volt alkalmuk az anyaghoz -, ami végletekig felfokozza a bennük tomboló indulatokat. Van, aki agresszívvá válik, van, aki nagyon kanossá, és persze vannak azok, akik innentől mindentől félnek, talán nem is ok nélkül. És van egy kisgyerek is, aki belekortyolt a felturbózott piába. És persze dübörög a zene és villog a fény, mert senkinek sem jut eszébe, hogy ezek nélkül kicsit nyugisabb lenne minden.
Az Eksztázis forgatókönyve mindössze 5, azaz öt oldalas volt, ami szinte kizárólag laza, általános utasításokat tartalmazott, hiszen a film szinte végig improvizáció, leszámítva az első, nagyjából tíz perces, egyetlen snittben felvett táncjelenetet. Ami egyébként iszonyat jól néz ki, nem véletlenül, mert a szereplők nem színészek, hanem táncosok, leszámítva az egyetlen profit, a gyönyörű, algériai származású Sofia Boutellát – de mint tudjuk, ő is hivatásos táncosként kezdte a pályafutását. minden más rögtönzés, kivéve a kamera mozgását, amely kérlelhetetlenül hajszolja a szereplőket a termeken és folyosókon át, mintha maga az operatőr is ivott volna abból a sangriából. És ezek az improvizált párbeszédek többnyire a szexről szólnak, néha a színpad fölé kifeszített bazi nagy francia zászlóról – ezt gondolom politikailag dekódolnom kellett volna, de egyszerűen nem volt kedvem hozzá.
Merthogy Gaspar Noé, aki a film forgatókönyvírója és vágója is volt nem csap szereplőit kergeti bele egyfajta bódulatba, de a nézőt is, ami sokáig egész jól működik, a végére viszont sok lesz. Bár most is történnek a Noénál kötelezőnek számító sokkoló dolgok, a rendező most nem merészkedett el olyan messzire, mint például a nehezen nézhető, de mégis zseniális Visszafordíthatatlanban. Itt inkább lassan, de biztosan döngöl a padlóba – szó szerint! – mindenkit, és meg is van rá a magyarázata, hogy miért. Az Eksztázis nem más, mint Stanley Kubrick örökbecsű klasszikusa, a 2001 - Űrodüsszeia (1968), csak itt nem az állatból lesz titokzatos külső beavatkozás hatására felsőbb létforma, hanem fordítva, az ember állatiasodik vissza. És értem én ennek a lényegét, és le a kalappal az olyan technikai bravúrok előtt, mint a film második felében egy 41 perces vágás nélküli snittet, és díjazom a poénokat a stáblistával és az iszonyú későn megjelenő címmel, sőt, azzal is tisztában vagyok, hogy Noé nem arra hajt, hogy megszerettesse a munkáit az emberekkel. Csak az már sok, és nem úgy sok, hogy fejbe vág, és azért sok, hanem úgy sok, hogy „mikor lesz már vége?”.
Értékelés: 6/10
