A Tobi színei két főhőse egy nő és egy férfi. A nő egy középkorú vidéki asszony, Éva, aki a Nyírtelekhez tartozó Gyulatanyán él családjával: férjével és három fiatal felnőtt, illetve kamaszkorú gyermekével.

viszont a ciszneműektől eltérően (akik tudnak azonosulni születési nemükkel) ő úgy érzi, a természet gonosz tréfájaként rossz testbe született, azaz transz férfi.

Bakony Alexa dokumentumfilmjében egyszerre figyelhetjük Tobi és családja, pontosabban Éva fejlődését – testvérei ugyanis nem kapnak akkora hangsúlyt, édesapjának pedig a világon semmi problémája nincs azzal, hogy akkor mostantól nem lánya, hanem fia van. Na nem mintha Éva ne fogadná el mindenestől a gyerekét, csak éppen Tobi szülőanyjaként nagyon nehéz átállnia arra, hogy a szülinapi bulin ne jázminozza le a fiút, hogy ne aggódjon, ha az esetleges műtétekre gondol, és azzal is nehezen birkózik meg, hogy amikor másoknak mesél róla, hogyan definiálja a saját gyerekét.

A Tobi színei onnan indít, hogy az apa, Zoltán és Éva segítenek kitölteni a név- és nemváltoztatásra vonatkozó kérvényt Tobinak (jó, ha tudjuk, hogy ma már erre nem lenne lehetősége!), majd láthatjuk a fiú elköltözését a családi házból a nagyvárosba, a szülők küzdelmét, hogy mindenben támogassák és mindent megadjanak neki, úgy fizikailag, mint lelkileg, majd persze azt is, hogy milyen eredményt hozott a kérvény, és hogy alakul Tobi élete azután, hogy hivatalosan is Tóbiás lehet, és az orvosi vizsgálatokat követően. Eközben annak is tanú lehetünk, ahogy Tobi megpróbálja megélni magát transznemű férfiként, és azt a fejlődést, amelynek a végén rájön, hogy

a dolog eggyel még ennél is bonyolultabb,

illetve azt a felismerést, amikor rádöbben, milyen hatalmas szerencséje van a szüleivel, akik sok sorstársától eltérően tényleg olyannak szeretik, amilyen.

A film tanulsága pedig egyrészt az, hogy

még úgy is milyen rohadt nehéz, ha nem ciszneműnek és heteroszexuálisnak születünk, ha valaki minden segítséget és támogatást megkap.

Másrészt az, hogy az érintett ember családtagjainak is át kell esnie egy fejlődésen, hogy egyáltalán megértsék, mi is pontosan a gyerekük, majd feldolgozzák, hogy nem olyan, mint a többiek – és ez nem megy egyik napról a másikra. Közben persze azt is látjuk, hogy ha a dolgok mélyére ásunk, Tobi is ugyanolyan, mint bármelyik kamasz: bulizni jár a barátaival, ugyanazokért a K-pop bandákért lelkesedik, mint a többi tini, és ugyanúgy keresi magát, mint a hasonló korúak – csak ő máshol találja meg.

A Tobi színei csodálatos példája annak is, hogy mennyivel bonyolultabb a szexuális irányultság és a nemi identitás annál, ahány betű az LMBTQ betűszóban van – és hiába toldjuk meg továbbiakkal, az se lesz képes lefedni, milyen sokféle is lehet az ember, ebből a szempontból is. Tobi sokféle stáción átmegy, ahogy keresgéli magát a transz férfitól a nem-bináris neműig, a melegtől a pánszexuálisig, és ezt csodálatosan kifejezően szimbolizálja hajszínének folyamatos változása, amit az alkotók szerencsére fontosnak tartottak hangsúlyosan megmutatni, így gyönyörű szimbólumává válik annak, milyen változatos is a szexualitás és annak megélése, és hogy sokkal inkább egy skála, mint valami rigid forma, amibe mindenképpen bele kell férni.

De Bakony Alexa munkája szerencsére nagyon távol van attól, hogy mindezt didaktikusan az orrunk alá dörgölje. Az éveken át rögzített anyagot pedig az alkotók olyan empátiával és érzékenységgel formálták filmmé, hogy

érzelmileg is nagyon közel kerülhetünk a szereplőkhöz,

és nem egyszer lesz olyan alkalom, amikor az arra hajlamosak elsírják magukat – van, hogy egyszerűen a megkedvelt hősökkel való együttérzésből, van, hogy meghatottságból, mivel a Tobi színeinek felemelő és megrendítő mozzanatai is vannak szép számmal. Nehéz például könnyek nélkül megállni azt a pillanatot, amikor látjuk a melegbüszkeség-napi felvonuláson Tobi szüleit, ahogy bumfordian és esetlenül, de imádni valóan vonulnak együtt a Pride laza fiataljaival és képviselik az LMBTQ-gyermeküket támogató szülőket.

A legmeghatóbb részhez azonban akkor érünk el, amikor Tobi a nem-bináris identitás mibenlétét magyarázza Zoltánnak és Évának, és a nő nagyon erősen próbálja megérteni, majd a férjéhez fordul segítségért, hogy ő érti-e, mire a férfi kimondja a legszebb mondatokat, amiket a mássággal kapcsolatban szülő kimondhat:

„Kell nekem érteni? El kell fogadnom – ennyi!”

És ha jobban belegondolunk, ezt a szívmelengető nyilatkozatot ki lehetne terjeszteni általános emberi hozzáállásnak is. Egyszerűen csak el kellene fogadnunk őket – anélkül, hogy mindenáron érteni akarnánk...