Hősünk egykor szebb álmokat dédelgető haknizenész, akinek ellopja és sikerre viszi egy dalát egy sztár - de ezt senki sem hiszi el neki.
A legtöbb zenész nem sikeres. Minden befutott sztárra jut több ezer, ha nem több tízezer olyan társuk, akiknek nem jött össze: nem voltak elég tehetségesek, elég rámenősek, elég érdekesek vagy pont jó helyen, hogy aztán valami civil munkát válasszanak – vagy elmenjenek vendéglátózni. Az Írországban élő, de amerikai Rick (Paul Rudd) is arról álmodott, hogy egyszer a Madison Square Gardenben lép fel a bandájával, de aztán megismert egy ír lányt, megállapodott, és most esküvőkön lép fel négy másik középkorú faszival, a menyasszony barátnőinek kedvenc számait játssza hajnalig, és jó képet vág hozzá.
Aztán egy puccosabb lagzin Rick összehaverkodik egy igazi sztárral. Danny Wilson (Nick Jonas) nemrég még egy sikeres fiúbandában játszott, most a saját hangját keresi, csak nem nagyon találja. A két zenész annyira egymásra érez, hogy hajnalig jammelnek: Rick besegít Danny néhány számába, majd megmutatja neki egy korábban írt saját számát is, aztán másnap mindenki megy a saját útjára. Otthon Los Angelesben Danny megmutatja a producerének (Jack Reynor) az új szerzeményeit, de az csak fintorog, így kerül elő utolsó lehetőségként Rick régi száma – amiből aztán sláger lesz. Sőt, világsláger,
természetesen az eredeti szerző feltüntetése nélkül,
és hősünk rettenetesen kiakad. Kiakad, mert bízott Dannyben, kiakad, mert egy olyan dalt nyúltak le, ami fontos volt számára – és kiakad, mert senki sem hisz neki. Még a felesége és a lánya sem, mert a dalról nem készült felvétel, senki sem emlékszik rá, ezért úgy dönt, elmegy Amerikába, hogy harcoljon a saját igazságáért. Vele tart a bandája kiszámíthatatlan gitárosa, Sandy (Peter McDonald), de ez nem biztos, hogy jó hír.
Az ír John Carney arról készít könnyed, mégis megható filmeket, hogyan hozza össze a zene az embereket. Ilyen volt a hatalmas sikert arató, betétdalával még Oscar-díjat is nyerő Egyszer (2006), a Szerelemre hangszerelve (2013) vagy a Sing Street (2016). Új munkája, az Életem legjobb száma is ezt a receptet követi, némi csavarral.
Itt a zene először összehoz két embert, majd még nagyobb erővel taszítja el egymástól őket,
mert az a bizonyos dal mindkettőnek mást jelent. Rick számára azt, hogy igenis ér valamit, miközben évek óta, ahogy egyik zenésztársa fogalmaz, csak egy „élő zenegép”, miközben a családja sem becsüli meg igazán – inkább csak megszokásból szeretik. Danny számára ez egy olyan lehetőség, amit egyszerűen nem hagyhat ki, hogy a lesajnált fiúbandás címkét maga mögött hagyhassa, és végre komolyan vegyék zenészként. Nyilván az ezzel járó hírnév és pénz sem lényegtelen, és ott van a producer is, aki automatikusan azt feltételezi, Rick csak egy újabb senki, aki le akarja őket húzni.
Ez a képlet persze csak egy keret, a film nem erről szól, nem a jogi huzavona vagy az ellenségeskedés adja a lényeget, hanem hősünk igazságkeresése. Mert ez az egy lehetősége van arra – amit bizarr módon pont a dal ellopása ad meg neki -, hogy ő is van olyan tehetséges, mint befutott társai. Nem a pénzre vágyik, hanem elismerésre. Nem feltétlen a nagyvilág elismerésére, hanem a szeretteiére. És ez adja a film szívét, az, ki hisz neki és ki nem, ő hogyan éli meg az egészet, ki áll ki mellette. A többi egy nagyon szerethető, de nem minden pontján profin összerakott hagyományos vígjáték, aminek elég bumfordira sikerült néhány fordulata. Zavarbeejtően rosszul kezdődik például Rick és a már nagyobb sztár Danny szembesülése Los Angelesben, ahogy az amúgy néha tényleg vicces Sandy szerepeltetése is sokszor csak olcsó poénok forrása, és a lezárást is máshogy tartottam volna logikusnak. Azt sem mondhatom, hogy Paul Rudd olyan mélyre ásott volna a szerep kedvéért, de ő kissé belemerevedett a neki egyébként tényleg nagyon fekvő „jópofa srác” karakterébe, de van annyira jó, hogy ez ne legyen túl feltűnő.
5+5 érdekesség az 55 éves Paul Ruddról
A színész, aki romantikus komédiákban kezdte, majd Marvel-szuperhős és szellemirtó lett.
Tovább
Ahogy a fiatal Paul Rudd is vendéglátózott, mielőtt befutott volna, úgy Nick Jonas is tényleg fiúbandában kezdte a karrierjét, de ő nagyon más tészta. Merthogy nem áldotta meg az Úr tehetséggel, de dolgozik annyit, hogy ne legyen csapnivaló. Őt a Jumanji-filmekben láthattuk, illetve a Midway-ben (2019) volt kisebb, de fontos szerepe. Jones nem jó színész, de talán ezért volt jó választás, mert akit alakít, az sem elég tehetséges,
csak nagyon akarja a sikert, és hajlandó is tenni érte.
Jonesnak duplán, zenészként és színészként is bizonyítania kellett, hogy igenis több van benne a csinos arcnál és a kiskutya tekintetnél – talán ez is benne van a játékában. Vagy nincs, és csak én vagyok optimista, hogy belelátom, vagy a rendező John Carney hitette el velem, hogy ez egy olyan (filmes) világ, ahol tényleg érdemel mindenki egy második esélyt – és ezzel senkit nem károsít meg, És ha ez a második esély sem jön be, akkor kell tudni méltósággal sikertelennek lenni!
Értékelés: 8/10
