Nem is olyan rég futott egy másik film táncosokról a magyar mozikban, szintén egy jeles rendezőtől. Ez volt a Gaspar Noé rendezte Eksztázis (2018), aminek így visszaemlékezve képtelenség meghatározni a műfaját, mert volt benne dráma, valami rejtély és gyilkosságok, meg szex és persze tánc. És mit tesz isten, a chilei sztárrendező, Pablo Larraín táncosokkal, táncosok között készített új munkájára, az Emára is majdnem szóról szóra ugyanez igaz. Van olyan, persze, amikor kifejezetten izgalmas lehet a végeredmény, ha az alkotót nem köti semmilyen műfaj, egy zsánernek sem kell megfelelnie, ha bátran keveri az egyes műfaji elemeket. Máskor, és ez a gyakoribb eset, az eredmény zavarba ejtő. Zavarba ejtő az Ema is.

Ema amúgy egy huszonéves táncoslány (Mariana Di Girolamo), egy kortárs, experimentális társulat tagja Valparaíso városában, nála idősebb pasija, Gastón (Gael García Bernal) pedig a társulat koreográfusa. Volt egy örökbefogadott fiuk, Polo, akiről sokat beszélnek. A srác nem halt meg, hanem valami olyasmit követett el, ami miatt visszaadták, újra állami gondozásba került – vagy visszavették tőlük, az is lehet - , és emiatt házasságuk válságba került. Folyamatosan kérdőjelezik meg szülői képességeiket, önmagukat és a másikat, hol vádaskodnak, hol önmagukat marcangolják, hol egymást vigasztalják, és a világ szétesik körülöttük. A lány, miközben kirúgják egyik mellékállásából, mindenféle viszonyokba kezd, és a társulaton kívül kezd el táncolni, amit Gastón már végképp nem bír elviselni.

Az Ema nem akar könnyű film lenni, sőt. A külföldön is hihetetlenül népszerű Pablo Larraín a Tony Manero, a Post Mortem, az Oscar-díjra jelölt No (2012) és a Jackie (2016) sikere után nyilván szabad kezet kapott, amikor újra Chilében forgatott, másrészt feltehetőleg úgy érezte, korábbi munkái után nem kell senkinek sem magyarázkodnia vagy a nézők kegyeit keresnie. Nem is engedi, hogy az Ema könnyen értelmezhető legyen, nagyon sokáig tart vissza információkat ahhoz, hogy tudjuk, mi is történt a kissráccal, és azért ki felel, ugyanakkor egy olyan történetet rakott össze, amiben maga az információ nem is annyira fontos elem. És itt jön a képbe a tánc, a táncosok élete, az, hogy a testükön, mozgásokon keresztül fejezik ki magukat, az, hogy szabadabbak másoknál, hogy tényleg megélik a szexualitásukat. Merthogy mi így látjuk a táncosokat, és ezek szerint Larrain is így látja őket, én pedig végig azt éreztem, hogy ez részben vagy egészben, de mégiscsak egy közhely.

Ebben nyilván annak is szerepe van, hogy ahhoz képest, hogy itt annyi minden a táncról szól, hogy táncosnő a főhős, igazi tánc alig van. Van közös mozgás, koreográfia, de semmi olyan, amikor valaki tényleg átadja magát a táncnak – az elektronikus zene ikonikus alakja, Nicolas Jaar nevével jelzett zene speciel sokkal nagyobb súllyal esik latba. Igaz, a szándékosan kissé androgünre vett Marina Di Girolamo nem képzett táncos, felteszem, miatta fogták vissza a táncos részeket, hogy ne lógjon ki vele kapcsolatban a lóláb, de ha ennyire hangsúlyos a közeg és a kifejezésmód, akkor szerintem hiba, ha azt nem sikerül átütően ábrázolni. Az is furcsa, hogy a mindig szerethető, mindig karizmatikus Gael García Bernalból itt egy pipogya paprikajancsit csináltak – és értem én a koncepciót, hogy neki kell ellenpontozni a testileg és lelkileg is egyre jobban magára találó lányt, csak nem tetszik.

És igen, vannak a filmnek nagyon hatásos, emlékezetes pillanatai, és van súlya is, de mindez sokszor úgy jön át, ami önmagáért való, leginkább önmaga előtt tetszelgő, a nézőt magától jócskán eltávolító műfaji kavalkád a művészet felszabadító erejéről, ami egy (film)művésztől valahol mégiscsak hazabeszélés.

Értékelés: 6/10