A Minden, mindenhol, mindenkorban a multiverzum egy mit sem sejtő kínai mosodás hölgyet ragad el magával, hogy egy elképesztően szórakoztató és izgalmas utazásra vigye magával, amihez hasonlót garantáltan nem láthattunk még a moziban.
Evelyn Wang (Michelle Yeoh) egy kínai mosodát üzemeltet egy meg nem nevezett amerikai városban. Élete másról sem szól, csak a munkáról, a panaszkodó vendégekről és a soha nem stimmelő számlákról, amikkel pipogya férje, Waymond (Ke Huy Quan) segít neki megküzdeni. Ráadásul rég – és nem feltétlen SZÍVESEN – látott apja (a színészlegenda James Hong) születésnapjára is készülnie kell, miközben túlsúlyos leszbikus lánya, Joy (Stephanie Hsu) azt várja el tőle, hogy egyértelműen fogadja el másságát. Ez adja a Minden, mindenhol, mindenkor kiindulópontját, és ez alapján
ki mondaná meg, hogy az év, ha nem az évtized legkreatívabb, legeszementebb és legszórakoztatóbb filmjét kapjuk meg? Mert erről van szó.
Merthogy, amikor Evelyn és kedves családja az adóhivatalban egy kellemetlenül fontoskodó bürokratával (a zseniálisan felismerhetetlen Jamie Lee Curtis) találja magát szemben, eddig oly mamlasz férje hirtelen akcióhősként kezd viselkedni. Mondjuk egy hasitasis akcióhősként, de akkor is leveri az összes biztonsági őrt, majd közli a megdöbbent feleséggel, hogy ő nem az a Waymond, hanem egy másik, egy másik univerzumból, és azért jött, mert minden létező univerzumot egy rettenetes veszély fenyegeti. A jelek szerint pont Evelyn az a kiválasztott, aki szembeszállhat ezzel a szörnyűséggel, és veszély esetén felhasználhatja saját maga más univerzumokban létező másik verziójának képességeit, amihez a lehető legfurcsább módon tud világot váltani, de nem spoilerezünk! Mert hogy minden világban más életutat járt be, más döntéseket hozva.
Van, ahol ünnepelt színésznő, van, ahol operaénekes, ahol harcművész, és van, ahol virsliből vannak az ujjai – és van, ahol mindössze egy szikladarab.
A Marvel moziverzumának Doctor Strange (2016 ) óta alapvető eleme a multiverzum, amely mindenféle ugrást tesz lehetővé időben és térben, segít a történeten csavarni és már lejátszott meccseket újrajátszani, de soha egyetlen egyszer sem használták úgy, hogy arra azt mondjam: ez igen, ez aztán frappáns és kreatív volt! A Minden, mindenhol, mindenkor másról sem szól, mint a sziporkázó ötletekről és a kreativitásról, ami egy percre sem öncélú ötletelgetés, mert egyrészt a történet is halad a maga kijelölt útján, másrészt a filmnek is van érzelmi töltete, egy közhelyes kifejezést használva, van üzenete és van szíve. A sokszor elképesztő akció, a még elképesztőbb különböző univerzumok és megannyi más látványosság közepette ugyanis végig Evelyn és családja marad a film lelke és középpontja, és minden játékossága ellenére a Dan Kwan és Daniel Scheinert nagyon is céltudatosan halad előre.
Apropó játékosság: Kwan és Scheinert neve Az ember, aki mindent tudott (2016) őrült és abszurd bemutatkozásuk lévén várt ismertté: ez volt az a film, ahol a hajótörött Paul Dano Daniel Radcliffe holttestét használta fel megannyi teljesen eszement célra. Ez a film is elképesztően abszurd, de a rendezőpáros már túl van az öncélúságon és a polgárpukkasztáson, és a Russo testvérek (produceri) segítségével nagyot léptek előre. És ahogy építkeznek, folyamatosan látjuk, honnan merítettek ihletet, hiszen ezernyi filmből idéznek. Csak legfontosabb példák: Wong Kar-wai (Szerelemre hangolva), Kubricktól a 2001 - Űrodüsszeia (1968), a Kill Bill (2003), Jackie Chan életműve, és persze a Mátrix (1999), amely maga is a hongkongi akciófilmek előtt hajtott fejet. Persze nem elég idézni, az idézettel tudni kell bánni, és Kwanéknak ez sem okoz gondot – más kérdés, hogy a 139 perces játékidő alaposan próbára teszi a néző befogadóképességét az ötleteiket illetően.
Mindezek után talán kissé meglepő, hogy a Minden, mindenhol, mindenkor a briliáns ötletek, a párhuzamos valóságok és parádés harcjelenetek ellenére
elsősorban egy középkorú nő magányosságáról szól.
Aki persze adott pillanatban remekül kungfúzik, ünnepelt sztár vagy csodás énekes, de a magány és a bizonytalanság végigkíséri minden univerzumban, ott van az otthonában, a mosodában, az adóhivatalban és a családi vacsoránál is, és ehhez kellett Michelle Yeoh. Bár Malajziában született, ő a legcsodálatosabb kínai színésznő – volt már Bond-lány is, de jó eséllyel a legtöbben a Tigris és sárkány (2000) tapasztalt harcosnőjeként emlékeznek rá. Yeoh-ban van valami kortalan és melankólikus, rá nem a legtöbb kínai színésznő porcelánszépsége jellemző, hanem egy különös érzékenység, ami itt, 59 évesen is sugárzik belőle. Nehéz nem beleszeretni, ha ez eddig nem történt meg!
És nem sok nézőnek fog leesni, de a férjet játszó, amúgy vietnámi Ke Huy Quan volt annak idején az Indiana Jones és a Végzet Templomában (1984) a vicces kínai kissrác, Short Round, magyar fordításban Picúr. Hát most kapott egy főszerepet, nem is akármilyet. Merthogy, akárcsak minden más főszereplőnek – Jamie Lee Curtist is beleértve – az összes univerzumbeli énjét is el kellett játszania, megannyi másik oldalát ugyanannak a karakternek. Azt is, amiben mindenkinek virsli ujja van. Kérdés persze, hogy ki lesz vevő ennyi őrületre, ami ráadásul egy nekünk némileg idegen világban játszódik, egy hozzánk vajmi kevéssé hasonlító hősnő, egy kínai mosodás körül forog, de a film annyira kedves és szerethető, hogy aki ad neki egy esélyt, garantáltan nem fogja megbánni! Sőt!!!
Értékelés: 9/10
