Egy agyontetovált, harmincas férfi napi rutinjának bemutatásával indul Uberto Pasolini filmje. John ipari alpinistaként tisztítja az ablakokat Belfast utcáin, munka után pedig hazatér hároméves kisfiához, Michaelhöz. Kifésüli a hajából a fejtetveket, mesél neki, majd a közös ima után lefekteti. Másnap az óvoda után meglátogatnak egy tehetős, gyermektelen vidéki házaspárt. Amíg Michael felfedezi magának a házhoz tartozó óriási kertet, a férfi és a nő igyekeznek meggyőzni Johnt arról, hogy tökéletes szülei lennének a kisfiúnak.

Aki úgy ül be a filmre, hogy a címén kívül mást nem tud róla, az ezen a ponton akár még azt is gondolhatja, hogy az egyedülálló apa rossz anyagi helyzete miatt akar lemondani a gyerekéről, és most várja, ki licitál többet érte. Idővel persze kiderül, hogy erről szó sincs, John nem akar kilépni a kisfia életéből, de nincs más választása.

Halálos beteg, és már csak hónapjai vannak hátra.

Dolgoznia kell, amíg fizikailag képes rá, és közben próbálja megtalálni az ideális nevelőszülőket, hogy a gyerek jó körülmények között nőhessen fel. Az idő azonban sürget, a gyámügyisek választ várnak a férfitól, aki a nagy döntés előtt újabb és újabb családokat szeretne még meglátogatni.

Jobb nem belegondolni, milyen feldolgozást kapna a valós eseményeken alapuló történet, ha hollywoodi producerek karmai közé kerülne. Az olasz származású, de évek óta Angliában élő Pasolini szerencsére nem az álomgyári kottát követi, hanem a brit film realista hagyományait. Nincsenek óriási (melo)drámai csúcspontok, könnyzáporos érzelemkitörések, a banális, hétköznapi tevékenységek köré épül a cselekmény: közös reggeli, séta az oviba kézen fogva, bevásárlás együtt a sarki boltban, vita arról, hogy melyik pizsamát kellene felvenni... Mégis különlegesek ezeket a jelenetek, mert mind John, mind a néző tisztában van vele, hogy

az együtt töltött pillanatok száma véges, és a filmnek ez a tudat kölcsönöz egy mindent átható, csendes melankóliát.

Az örökbeadást nézve nehéz, sőt lehetetlen nem azonosulni a főhős dilemmájával. Johnnak nemcsak azt kell eldöntenie, mikor és hogyan próbálja megértetni a kisfiával a halál fogalmát – vagy, hogy akarja-e ezt egyáltalán –, de azt is, milyen jövőt szán neki. A családlátogatások során az északír társadalom minden rétege feltárul, a felső-középosztálybeli vállalkozóktól a klasszikus prolikig, akik mindannyian megosztják a nevelési elveiket a férfival. Mi az optimálisabb: ha kiváló anyagi körülmények közt, egykeként vagy szerényebben, de népes családban nő fel a gyerek?

Ezeket a dilemmákat John nem mondja ki, mert nem a szavak embere, és nincs is, akivel megbeszélhetné a kétségeit. A nézőnek az introvertált férfi tekintetéből kell kiolvasnia a válaszokat, és ebből a szempontból James Norton tökéletes alakítást nyújt. A klasszikusan képzett londoni színész teljesen eltűnik a vaskos északír akcentussal beszélő belfasti melós figurájában, és

sikerül egy komplett életutat és egy szavakkal kifejezhetetlen sorsdrámát belesűrítenie az apró rezdülésekbe és gesztusokba.

Részben neki köszönhető az is, hogy a Michaelt alakító kissrác (Daniel Lamont) olyan természetesen létezik a kamera előtt, mintha csak az igazi apjával kellene papás-kisfiúsat játszania.

A forgalmazó részéről elsőre talán kamikazehúzásnak tűnhet épp karácsony környékén mozikba küldeni egy ennyire depresszív témájú filmet, Az örökbeadás azonban éppen a családi összetartozás, az önzetlen szeretet és az elfogadás filmje, csak épp a hollywoodi melodrámákra jellemző olcsó szentimentalizmus mellőzésével. Ez persze nem jelenti azt, hogy Pasolini filmje ne facsarná össze a néző szívét

– kifacsarja és össze is töri, de muszáj, mert sírás nélkül nincs katarzis.

A SZESSÖN különleges kiadásában ezúttal akasztjuk a hóhért: nem más püföli a dobot, mint a PORT.hu új videósorozatának munkatársa, a zenei és bulvár tévéműsorokat karcos hangon ekéző blogger, Péter Dávid!