Star Wars: Baljós árnyak (1999)

Bizony, bizony, az azóta sokat gyalázott „első részre” úgy vártak annak idején az emberek,  mint a megváltóra, kilométeres sorok álltak a mozi pénztárak előtt, sőt, az emberek ott aludtak, hogy minél hamarabb sorra kerüljenek, és az első reakciók sem voltak rosszak. A kritikusok „pápája”, Roger Ebert

a fantáziaépítés elképesztő teljesítményének

nevezte, és bár nem alakult ki elsőre hisztérikus rajongás, eleinte pozitív volt az általános reakció. Aztán szép lassan, ahogy elkezdett leülepedni az élmény, és ahogy egyre többen nézték meg olyanok is, akik nem voltak alapvetően Star Wars rajongók, szép lassan elkezdett átfordulni az egész egy nagyon erős kritikába, ami az évek során egyre csak erősödött. Az ifjú Anakin Skywalkert alakító Jake Lloyd abba is hagyta a színészetet a sok kritika miatt, Jar Jar Binks neve pedig gyakorlatilag szitokszó lett.

Ütközések (2004)

Paul Haggis munkáját annak idején azért ünnepelték – és azért kaphatta meg a legjobb filmnek járó Oscart is -, mert

kendőzetlenül mutatja be a faji megkülönböztetés összetettségét az amerikai társadalomban.

A 9/11 utáni Los Angelesben ugyanis mindenki gyűlöl mindenkit, fehér feketét, perzsa a kínait, a fekete a koreait, és így tovább, és akkor még nem beszéltünk arról, mi egy fehér rendőr és egy színes bőrű nő alá- és fölérendeltségi viszonya. Ez egy alapvető fontosságú kérdés, és miért kérdőjeleznénk meg Haggis őszinteségét, de a problémát a leegyszerűsítve, klisékre építve mutatja be, miközben üres frázisokat puffogtat. A rengeteg remek színész remek alakítása ellenére az Ütközések úgy marad meg a köztudatban, mint „a legrosszabb legjobb film”.

Charlie és a csokigyár (2005)

Tim Burtont mindenki szereti, Johnny Depp még a 2000-es évek közepén is hatalmas sztár volt – sőt, a Karib-tenger kalóza széria révén még nagyobb sztár, de a többi filmjén visszatekintve már látszódott a hanyatlás -, ők ketten együtt pedig nem tudtak hibázni. Ráadásul Roald Dahl klasszikus, közkedvelt meséjéről volt szó, minden együtt volt ahhoz, hogy valami nagyon szórakoztató, nagyon látványos és egyedi jöjjön össze a fura meséből és a fura rendezővel. De talán pont ez volt a baj, lehet, hogy a két fura ebben az esetben nem erősítette, hanem kioltotta egymást. Depp megjelenése és játéka nem vicces volt, hanem a legjobb esetben is zavarba ejtő, ráadásul a film egyáltalán nem jön ki jól az összehasonlításból az 1971-es, Gene Wilder-féle Willy Wonka és a csokigyárralból. Persze nem lehet az egészet Deppre fogni, nyilván nem ő döntötte el, hogy nézzen ki és hogyan játsszon.

Indiana Jones és a kristálykoponya királysága (2008)

Ki ne örülnek egy új Indiana Jones filmnek, amit ráadásul Steven Spielberg rendez, akárcsak az össze előző részt, Harrison Fordot még mindig imádjuk, ráadásul az első rész Marion Ravenwoodja (Karen Allen) is visszatért. Cate Blanchett remek gonosz tud lenni, és akkoriban nem volt menőbb fiatal sztár Shia LaBeoufnál, ráadásul a technológia is rengeteget fejlődött, vagyis minden adott volt egy gigászi sikerhez, de nem jött ki a matek. Az amúgy is

kissé gagyi történet túlságosan is a látványra épített,

Ford és a gyenge Marlon Brando koppintásra emlékeztető LeBeouf között egyáltalán nem működött a kémia, pedig az lett volna a film „szíve” – a fiatal színész ráadásul volt olyan ostoba, hogy a film promóciója során a rendezőt és a történet ekézte. Nem csoda, hogy a jókora kezdeti érdeklődés hamar megcsappant.

Avatar (2009)

Amikor James Cameron filmje kijött, óriási szenzáció volt, érthető okból. Technikai értelemben véve óriási vállalás és hatalmas előrelépés volt, hiszen a rendező egy hatalmas univerzumot épített fel a semmiből, azzal a csavarral, hogy a főhős maga is egy kitalált figura lesz ebben a világban – nem véletlen, hogy minden idők egyik legsikeresebb és legjövedelmezőbb alkotása lett. Aztán szépen lassan lekopott az újdonság varázsa, ahogy az is kiderült, hogy szegény Sam Worthington sem egy jó színész, és ami a csillogó felszín és a kék bőr alatt van, az csak egy végtelenül egyszerű újabb történet arról, mi történik akkor, ha egy jóvágású amerikai srác egy idegen kultúrába pottyan, pár hét alatt megtanulja annak szokásai, majd az ottani függetlenségi harc élére áll – tisztára, mint ahogy azt Tom Cruise tette egy kitalált Japánban Az utolsó szamurájban (2003), de hosszan sorolhatnánk más példákat is.

A szív bajnokai (2009)

Egy ilyen címmel nyilván nem lehet jó filmet csinálni, pedig bizony Sandra Bullock Oscart kapott az alakításáért, magát a filmet pedig Oscarra jelölték – nyilván nem kapta meg, és nyilván inkább gesztus volt a nomináció.  Mert egy ilyen történetnek muszáj volt legalább egy jelölést adni: egy szörnyű családi háttérrel rendelkező, mások által szellemi fogyatékosnak gondolt fekete srácot (Quinton Aaron) felkarol egy fehér nő (Bullock), sőt, sikeres futballistát csinál belőle.

Ez egy szép történet, ráadásul igaz történet, csakhogy így, filmként egy tömény giccs,

még akkor is, ha jó szándékú giccs. Bullock ugyan most is jó, e volt ennél sokkal jobb többször is, például a Gravitációban (2013), pedig ott csak a jelölésig jutott. A filmre ráadásul rásütötték az ún. fehér megváltó szindrómát, amikor egy, a saját sorsán változtatni képtelen színes bőrű segítségére egy jó szándékú fehér siet, és van a dologban valami.

Amerikai botrány (2013)

Lehet egy ilyen filmért nem lelkesedni? David O. Russell nehéz ember, de nagyszerű színész, Christian Bale-re ugyanez igaz, ott van még Bradley Cooper, Jennifer Lawrence, Amy Adams és Robert De Niro is egy nagy átverés történetében. A legtöbbjük ráadásul át is alakult a szerep kedvéért, vagyis volt itt tehetség és raktak bele munkát rendesen, csak

aztán kiderült, hogy az egész hosszú, sokszor unalmas és a végtelenségig el lett nyújtva, elsősorban azért, mert az összes nagyszerű színésznek meg kellett adni a maga játékidejét,

ami gyakori csapdahelyzet a hasonló produkcióknál. Ha van egy De Niród, akkor nem engeded el csak úgy egy két perces jelenet után, akarsz vele valamit kezdeni, még ha ez a történet kárára is megy néha. Ami pedig a nagy átverést illeti, az nem olyan izgalmas, mint amilyen lehetne.

anyám! (2017)

Amikor Darren Aronofsky filmje megfutotta az első fesztiválköreit, a kritikusok állva pisiltek tőle, garantált Oscar-díjról, sőt, Oscar-díjakról beszéltek, és első körben sokan mentek el megnézni. Mégiscsak Jennifer Lawrence és Javier Bardem voltak a főszereplői, és még mellékszerepekben is olyanok tűntek fel, mint Ed Harris, Michelle Pfeiffer vagy Domhnall Gleeson. Aztán szép lassan kiderült, hogy egy hatalmas blöffről van szó, egy didaktikus művészi agymenésről, ami a korszellemnek is be akar nyalni azzal, hogy megmutatja, a férfi egy seggfej, a nő pedig egy mártír. Aronofsky valamit akart mondani az életről, a születésről és nemek viszonyáról, de a mai napig nem tudom mit, de legalább ezzel a blöffel felszedte Lawrence-t, A románc nem tartott sokáig, nyilván a színésznő is rájött egy ponton, miről szól és miről nem az egész, de annyira kicsinálta a dolog, hogy egy évig nem vállalt új szerepet. Oscar bácsi pedig nem jött, még egy árva jelölés sem.

Zöld könyv - Útmutató az élethez (2018)

Ha Viggo Mortensenről van szó, látatlanban is imádjuk minden munkáját, ahogy a Zöld könyv első előzetesét, sőt, még a plakátját is imádtuk, de itt valami nagyon félrement. A filmben ő Tony Lip, az egykori kidobó – és talán kispályás gengszter, aki egy ismert és kifinomult afroamerikai zongorista, Don Shirley (Mahershala Ali) sofőrje lesz, annak déli turnéján, ahol a helyiek nem látják szívesen azokat, akiknek más a bőrszíne. A bunkó fehér sofőr és az arrogáns fekete zenész váratlan barátsága elsőre is kissé hiteltelen,

a bemutató után pedig sorra jelentkeztek Shirley rokonai, hogy jelezzék, nem volt itt semmiféle barátság.

Ami pedig Viggót illeti, nem igazán tud mit kezdeni az egydimenziós karakterrel – mi pedig nem hisszük el neki, hogy olasz. Mindezek ellenére a Zöld könyv megkapta a legjobb filmnek járó Oscart – ki tudja miért?

Forrás: WhatCulture