A listánkon szereplő filmek közül három címében is szerepel a Herkules név, amivel csak az a baj, hogy az nem az eredeti görög verzió, de ez júl mutatja, milyen komolyan vették a történelmi hűséget.
Herkules New Yorkban (1970)
A Herkules New Yorkban nem egy jó film, sőt, egy kicsit olyan, mintha nem is film, hanem egy ál-dokumentumfilm lenne amatőr filmesekről, de ez volt mind a rendező, Arthur Allan Seidelman, mind Arnold Schwarzenegger első próbálkozása, legyünk elnézőek. Arnold a görög mitológia izompacsirtáját, Herkulest keltette életre – a helyes név persze Heraklész lenne –, akinek minden vágya, hogy a halandók világába látogasson, ám az apja, Zeusz ezt nem engedi. Hősünk végül szembeszáll a főisten akaratával, és megszökik az Olimposzról.
New Yorkban hatalmas ereje révén hamar az érdeklődés középpontjába kerül,
a mostohaanyja, Júnó azonban gonosz ármánnyal tör ellene. Az ekkor még másodállásban kőművesként dolgozó Arnold olyan recsegős osztrák akcentussal beszélte az angolt, hogy utólag egy amerikai színésznek újra kellett szinkronizálnia az összes jelenetét, mivel egy mukkot sem lehetett belőle érteni. Ráadásul ekkor még nem is Schwarzenegger néven futott, azt ugyanis megjegyezhetetlennek tartották, a film eredeti plakátján még Arnold Strongként szerepelt.
Herkules (2014)
Dwayne Johnsont nem azért szeretjük, mert olyan jó színész, hanem azért, mert van egy nagyon erős kisugárzása és mert jó arc – és nyilván azért is, mert áll mögötte egy gépezet, ami mindent megtesz azért, hogy megkedveltessék őt az emberekkel.
A görög mítoszok legnagyobb hősének szerepére viszont aligha alkalmas,
és nem csak azért, mert ehhez hosszú parókát kellett hordania. A 2017-ben szexuális zaklatási vádak egész özöne után felszívódó Brett Ratner utolsó rendezése egyfajta visszatérés volt az olcsó, de szórakoztató olasz ún. kard és szandál filmekhez. Van is néhány tisztességes speciális effektus, pár jobban sikerült csatajelenet, és egy szereplőgárda, amelyben olyan nevek szerepelnek, mint Ian McShane (John Wick, Deadwood), Rebecca Ferguson (Dűne) és a néhai John Hurt, de a politikai intrikákba keveredett félisten története így is gagyi. Az pedig kifejezetten sértő, hogy bár a film a legendás angol képregényíró, Steve Moore munkásságán alapul, elfelejtették a nevét feltüntetni, és a neki járó pénzt kifizetni.
Ugyanakkor bemutatott filmek, ugyanazzal a sztorival
Időnként megesik, hogy egyszerre mutatnak be olyan filmeket, amik gyakorlatilag ugyanazt a sztorit dolgozzák fel: Armageddon és Deep Impact, Kutyám, Jerry Lee és Egyik kopó, másik eb. De akad még néhány hasonló párosítás.
Tovább
A titánok harca (2010)
Megbocsátható, ha a Titánok harca látványos, CGI-orgiába hajló változatát nézhetőnek, sőt szórakoztatónak találod, kedves olvasó. Tényleg szórakoztató darabról van szó, de nincs ebben semmi emlékezetes – és most érdemes felhozni Desmond Davis 1981-es eredetijét, amely ma már megmosolyogtató a maga kezdetleges speciális effektusaival.. tényleg érzékelhető a hatalmas különbség. És bár a látvány jó, érthetetlen az a véletlenszerűen alkalmazott bronzszűrő, amely mintha azt üzenné:
Tudjuk, hogy mindenkinek tetszett a 300, reméljük, minket is szeretni fogtok”.
A szereplőgárda itt is hangzatos, főleg az olümposzi istenek esetében. Liam Neesont láthatjuk Zeuszként, Ralph Fiennest Hádészként, Luke Evans Apollónként, a gond inkább főszereplővel van, Sam Worthingtonnel Perszeuszként. Ő bizony lapos, szegény, pedig fizikálisan mindent megtesz, csak a játékában nincs semmi meggyőző.
Percy Jackson és az olimposziak - Villámtolvaj (2010)
Oly sok ezredfordulós fiatal nőtt fel a Percy Jackson-könyveken, hogy biztos befektetésnek tűnt a filmvászonra is vinni őket, pláne úgy, hogy egy olyan veterán rendezőt bíztak meg a rendezéssel, mint Chris Columbus. Aki valamiért úgy döntött, nagyrészt figyelmen kívül hagyja a szerző, Rick Riordan munkáit, annak tanácsait és általában a görög mitológiát, inkább csinál egy Éhezők viadala-utánérzést. Fogott egy rakás túlkoros tinit – az eredeti történetben 12 évesek szerepeltek –, menőnek szánt, de valójában hamisan csengő párbeszédeket adott a szájukba, és egy olyan történetet kanyarított ehhez,
amit csak és kizárólag a CGI technológia visz előre.
Annyi jót azért elmondhatunk, hogy Logan Lerman és Alexandra Daddario személyében legalább jó főszereplőket találtak, akikre a folytatásokat lehetett építeni.
Minotaur (2006)
Minden sztár kicsiben kezdi, rossz, olcsó szerepekkel, és ez még a rajongva szeretett Tom Hardyra is igaz. Persze vakarja az ember a fejét, hogy meg kellett neki is élnie valamiből, DE ENNYIRE ROSSZ filmből? Merthogy itt még szegény Hardy is, akinek még egy rendes frizurára sem tellett a nyilván szűkös költségvetésből, első főszerepében, pocsék,
annyira rossz jeleneteket és párbeszédeket kapott.
Ami pedig a címbéli Minotaurust illeti, ritkán látni ennyire brutálisan rosszul megalkotott, semmire sem hasonlítható, göthös izét csinálni, ráadásul még meg is mutatják minden hibáját, ahelyett, hogy a sötétben rejtegetnék, és csak pár pillanatra hoznák elő. Az egész érezhetően egy Conan, a barbár- koppintás, amihez az aranygyapjú mítosza csak ürügyként szolgált.
Herkules legendája (2014)
Emlékszik még valaki Renny Harlinra? Ő az a rendező, aki minden idők egyik legnagyobb bukását produkálta A kincses sziget kalózai (1995) című nézhetetlen kalandfilmjével. Harlin azóta sem vonult vissza, de kénytelen filléres produkciókat készíteni. Az olcsóság ezen a munkáján is látszik, akárcsak a nagy ambíció és a kevés tehetség, ami már csak azért is oly feltűnő, mert az ő Herkulesét alig hat hónappal Dwayne Johnson valamivel kevésbé rossz Herkulese előtt mutatták be.
A különbség még úgyis ég és föld, hogy a másik filmet kicsivel korábban próbáltuk jól lehúzni.
És bizony, Johnson egy igazi Marlon Brandónak tűnik az itteni címszereplő Kellan Lutz mellett, aki érthetetlen módon szőkén játszik görög félistent. Az egész röhejes, beleértve a legolcsóbb CGI-jal megrajzolt nemeai oroszlánt, és még Gladiátor-koppintásnak is gyenge. A legfurább az egészben, hogy a film némi profitot hozott, köszönhetően az éppen tomboló 3D-s őrületnek.
Halhatatlanok (2011)
Ami A titánok harcában nem annyira jött vissza, az itt nagyjából összejött, azért, mert a gyakran túlzásba eső rendező, Tarsem Singh mert megint túlozni. Például a kegyetlenségben. Bár a Halhatatlanok aligha moshatja le magáról a 300 utánérzés vádat – nagyon hasonló a képi világ, itt is virtuális díszletek előtt harcolnak –, de van benne valami bűnös élvezet, noha rendkívül erőszakos és túlzó, viszont
nem is habozik odavágni, amikor oda kell vágni.
A történet szerint Thészeusz (a messze nem vészes Henry Cavill) szembeszáll a már értelmetlenül kegyetlen Hyperion királlyal (Mickey Rourke tényleg elég undorító), aki kiirtaná az egész hellén világot, és letaszítaná az isteneket az Olümposzról egy spéci íj segítségével. Hősünk segítségére van egy gyönyörű jósnő (Freida Pinto), aki sajnos csak addig látja a jövőt, amíg szűz marad, és talán ez a film egyik legnagyobb dilemmája. Vicces, hogy Kellan „szegény ember Herkulese” Lutz itt is szerepet kap, ő Poszeidón, a tengerek istene.
Forrás. slashfilm.com
