Terminátor 3.: A gépek lázadása (2003)

A Jonathan Mostow rendezte harmadik Terminátor-film sokak szerint nem volt más, mint a remekbe szabott második rész átvariálva, megint a jó T-800-assal (Arnold Schwarzenegger) és egy legújabb fejlesztésű ellenféllel, aki most nem az alakváltó Robert Patrick, hanem az alakváltó Kristanna Loken. És ebben van is valami, ráadásul a fiatal John Connort alakító Nick Stahl kevésbé szimpatikus, mint a tini verzióként Edward Furlong volt, szegény Claire Danes pedig szinte csak dísznek van ott, néha pedig kifejezetten idegesítő. Ez a rész

szinte semmiben nem tudta felvenni a versenyt az előzménnyel,

pedig 12 évet kellett rá várni, a befejezés azonban jobb lett, mint maga a film. Vagy legalábbis egyedi lett, a film saját lezárása, nem máshonnan kölcsönzött maszatolás. Itt ugyanis kiderül, hogy Connor kudarcot vallott, sőt, soha nem is volt esélye leállítani a Skynetet, az apokalipszis elkerülhetetlen volt, az Ítélet Napja megtörtént – és a happy end hiánya kifejezetten jót tett a filmnek.

A falu (2004)

M. Night Shyamalan a frappáns lezárások mestere, és itt sem hazudtolta meg önmagát – noha a XVII. században élő kis közösség története sokáig túlságosan zavaros, elvont ahhoz, hogy az egész, amúgy remekül fényképezett film igazán élvezhető legyen.

Amikor aztán egyikük (Joaquin Phoenix) azzal a tervvel áll elő, hogy az erdőn át bemenne a városba, ahonnan gyógyszereket hozna a falunak, minden felfordul, de végül a falu vezetőjének a lánya, a vak Ivy (Bryce Dallas Howard) vág neki az útnak, és ér el valahová, amire mi sem számítottunk. És a végső, nagy csavar azért működik olyan jól, mert mi látjuk, hogy miért is él hazugságban a közösség, a világtalan lány azonban nem.

Doom (2005)

Videójátékot rohadt nehéz megfilmesíteni, évtizedekig tartott, mire eljutottunk arra a szintre, amit ma a The Last Of Us készítői tudnak produkálni, mind a történet és a karakterek szintjén, mind technikai értelemben. A népszerű lövöldözős játékból született film sem lett átütő siker: akik nem játszottak a Doommal, azoknak érdektelen volt a Mars távoli kutatóállomására érkező, mindenféle szörnyek ellen küzdő, a Főtörzs (Dwayne Johnson egyik korai szerepében) vezette (űr)tengerészgyalogosok bevetése, azoknak pedig, akik a játék rajongói voltak,

túl sok volt a felvezetés, kevés a hentelés.

A végére azért mégis megkapjuk a tutit: kiderül, hogy egy különleges szérum változtatta szörnyetegekké az állomás dolgozóit, de a szer mindenkire másként hat: van, akiben addig is megvolt a rossz, az szörny lesz, akiben nem, az rendkívüli erőre tesz szert. Ez történik a másik katonával, Reaperrel (Karl Urban), aki aztán a játék klasszikus „first person shooter” üzemmódjában halad végig a folyosókon, változó nehézségű ellenfeleket gyűrve le egyre kevesebb fegyverrel és lőszerrel, hogy aztán a legvégén megküzdjön a Főtörzzsel. Ez a rész egy tökéletes videójáték megfilmesítés – sajnos a film többi része nem az.

Füstölgő Ászok (2006)

Bár Joe Carnahan filmje papíron iszonyú izgalmasan hangzott, hiszen egy rakás bérgyilkos küzd meg a címbéli Ász, Buddy Israel (Jeremy Piven) fejére kitűzött millió dolláros vérdíjért. Ehhez olyan színészeket kapunk, mint Ben Affleck, Ryan Reynolds, Jason Bateman vagy Chris Pine, de az egészből nem kerekedik ki sokkal több, mint egy Tarantino és/vagy Guy Ritchie koppintás. Az egész zajos, logikátlan és túlzsúfolt, noha megvannak a maga jó pillanatai, de egészként nem igazán működik. A film első kétharmada azzal telik el, hogy bemutatja és nagyjából elrendezi a különböző extravagáns, néha túlgondolt, máskor karikatúraszerű karaktereket, megismerjük azok indítékait és egymáshoz való viszonyukat, amitől nem lesz kevésbé összefogott a cselekmény,

az utolsó harmadban azonban megkapjuk azt, amiért jöttünk.

Mindenki akcióba lendül, a gyilkosok, a rendőrök, a testőrök és biztonságiak, az eredmény pedig egy kiadós mészárlás a Los Angeles-i hotel szobáiban, folyosóin és főleg liftjeiben – és közben felvetődik a kérdés is, kinek az élete ér meg ekkora vérontást?  

A magányos lovas (2013)

Minden adott lett volna a sikerhez: a rendező, Gore Verbinski és Johnny Depp nem sokkal korábban indították be minden idők egyik legsikeresebb filmes franchise-át, A Karib-tenger kalózait, a film pedig a 60-as évek népszerű tévésorozata alapján készült. Deppet imádták, Armie Hammer épp felfutóban volt, be is jöhetett volna a számítás, de az egész irtózatosan zavaros lett, egyszerre bumfordi módon vicces és kőkeményen véres, egy hibbant indiánnal és egy fehér pasival, aki icipicit álarcot visel.

vagyis nem volt menthetetlen a dolog: az utolsó, több száguldó vonaton és azok tetején lejátszódó akciójelenet például parádésra sikerült, olyanra, amilyennek a filmet eredetileg szánták: Jack Sparrow kapitányt indiánként láthattuk a vadnyugaton.    

X-Men: Sötét Főnix (2019)

a 2000-es X-Men - A kívülállók egy olyan világot mutatott be, amely időben és térben is tetszés szerint tágítható, hiszen egy idő után a jól ismert mutánsok fiatalabb verziói vették át a stafétabotot. Így lett a talán legnagyobb erővel bíró mutáns Jean Grey Famke Janssenből Sophie Turner, aki valamiért egy saját filmet kapott – ami nem sült el olyan jól. A mutánsok közül ugyanis csakis Logan volt olyan erős karakter, hogy a saját útját járja, Grey nem annyira, és talán Turner sem olyan karizmatikus, hogy egyedül vigyen el egy filmet.

Igaz, a többiek is ott vannak, de a saját démonaival megküzdő, a sötét oldalra átálló Grey a központi figura.

A film rendkívül nehezen született meg, hatással volt rá Bryan Singer szexuális zaklatási botránya, rosszak voltak a tesztvetítések, sok mindent újra kellett forgatni, és a végeredmény nem is tetszett sem a kritikusoknak, sem a közönségnek – a lezárást kivéve. Ahol Charles Xavier (James McAvoy) és Erik Lehnsherr, vagyis Magneto (Michael Fassbender), a két régi barát és néha ellenség egy párizsi kávézó teraszán találkozik, és leülnek sakkozni, fent, messze az égen pedig feltűnik a fényesen izzó energianyaláb, amivé Jean változott. Szép és okos lezárás.

Forrás: