Több mint harminc éve készít filmeket, mégis elsőfilmesnek tekinthető az A vörös teknős révén.

1975 és 78 között tanultam az animációs filmkészítést, és azóta is ezt csinálom, kisfilmeket, klipeket, reklámokat. Ha rajtam múlt volna, sosem készítek nagyjátékfilmet! Túl sokszor láttam kollégáimat, akik remekeltek a rövidfilm műfajában, nekiveselkedni egy egészestés filmnek, hosszú éveket tölteni az előkészületekkel, a pénzgyűjtéssel, kapcsolatépítéssel és magával a munkával, aztán mindig közbejött nekik valami, és láttam, ahogy szertefoszlanak az álmaik. Vagy végül sikerült nekik, de képtelenek voltak ugyanazon a szinten teljesíteni, mint rövidfilmesként vagy egyszerűen nem találtak megfelelő forgalmazót, és őszintén szólva rettegtem egy hasonló kudarctól. Aztán egy nap megkerestek a Ghibli Stúdiótól (a Mijazaki Hajao által alapított legendás japán animációs műhely – a szerk.) Küldtek nekem egy levelet, melyben azt írták, ha valaha egy egészestés animációs film elkészítésén gondolkoznék, akkor nagyon szívesen lennének a producerei. Alig tudtam elhinni, hiszen mindig is rajongtam a munkáikért. Először azt hittem, hogy egy kész filmtervre akarnak „felvenni” és Japánban kell majd dolgoznom, de kiderült, hogy szinte mindenben szabad kezet fogok kapni, nekem kell hoznom a történetet és a stílust is. Természetesen rögtön igent mondtam.

Megijedt ettől a lehetőségtől?

Igen, megijedtem, hiszen a rövidfilmeket a szakmának és egy szűk, értő rétegnek készítjük, egy nagyjátékfilm viszont a közönségnek szól. Ez teljesen új dolog, persze kockázatos is, és nem mindenki képes egész estés filmet készíteni, hiába remek rövidfilmes. Az sem tudtam, milyen lesz a közös munka a Ghiblivel, mivel még ők sem dolgoztak hasonló volumenű projekten külföldiekkel. Azt is tudtam, hogy a Távol-Keleten teljesen másként kommunikálnak, és féltem, hogy egyszerűen nem tudjuk majd megérteni egymást. Az persze valamennyire megnyugtatott, hogy nagyon szerették a korábbi munkáimat és ezt sokat is hangoztatták. Az is segített, hogy akivel a legtöbbet érintkeztem, Isao Takahata beszél franciául és mindent imád, ami francia, én pedig régóta ott élek – és én imádok mindent, ami japán. Ami a kommunikációt illeti, rendkívül őszinték voltak velem, mindig kimondták, mit gondolnak, de én sokszor nem tudtam, mire is gondolnak pontosan. Nagyon nagy szerencsém volt, mivel egy nagyszerű tolmácsot kaptam, aki segített értelmezni az elhangzottakat és megértenem a szövegkörnyezetet, például elmondta, ha valaki csak azért tűnt ellenségesnek, mert mondjuk nem aludt jól az éjszaka.

Hogyan állt össze a történet?

Azt már az elején tudtam, hogy egy olyan történetet akarok elmesélni, ahol az ember egyedül néz szembe a természettel. Ez persze maga a Robinson Crusoe mese, de engem nem az a rész érdekelt, hogyan talál ennivalót vagy vizet, hogyan készít tüzet. Erre csak kevés részt akartam szánni, engem az érdekelt, mi következik ezután. Persze haza akar jutni, de vajon miért nem képes erre. Egy olyan történetet akartam elmesélni, amely egy hely szépségét mutatja be, a szigetét, az azt körülvevő óceánét és ami a kettőt elválasztja, a tengerpartot, és ezáltal megértetni, miért képtelen ez a férfi elmenni innen. Ezt akartam újra és újra elmondani, az erdőből a partra, majd a vízbe és vissza, de mindig valami eltéréssel, más megvilágításban, más hangulatban, más napszakban, napfényben vagy esőben. Azt is tudtam, hogy a férfinek találkoznia kell egy nőnek, de nem akartam erre ráaggatni semmiféle kulturális többletet, csak a találkozás érdekelt, az ösztönös vonzódás. Mivel egy lakatlan szigeten járunk, meg akartam mutatni a természet szépségét, de nem csak a gyönyörű napnyugtát, hanem az eső szépségét vagy egy halott állat, sőt, a szökőár szépségét is.

Hogyan kapcsolódott be a film elkészítésébe Pascale Ferran (Lady Chatterley, Az őrszem), aki nagy névnek számít a francia filmszakmában?

A vörös teknős szinopszisát hamar elfogadták, de a storyboard fázisával sokat küszködtem, elakadtam a történettel. Sok minden működött, de sok minden nem. Amikor leültünk a problémákat átbeszélni a producerekkel, Toshio Suzuki volt az, aki azt javasolta, hogy vonjunk be egy tapasztalt forgatókönyvírót, mert ők sem tudták megoldást, és nem örültek neki, hogy időt veszítünk mindezzel. nekem nagy megkönnyebbülés volt, hogy valaki segíteni fog a történettel, és csupán két név merült, az egyik Pascale-é volt. Nekem is és a stúdiónak is tetszettek az általa javasolt változtatások, ráadásul ő is Párizsban él, így gyakran össze tudtunk járni dolgozni. Rendkívül intelligens asszony, ugyanakkor hihetetlenül intuitív is. Nagyon sok olyan dolog volt, amit mindenképpen bele akartam építeni a történetbe, de nem találtam nekik igazán jó helyet, ő ebben is rengeteget segített. Az ő ötlete volt az is, milyen háttértörténete legyen a nőnek, ráadásul gyakorlott vágó is, így az utómunkák során is velem volt végig.  

Eredetileg is dialógus nélkül készült volna a film?

Nem. Az ugyan adott volt, hogy a főhős keveset beszél, hiszen sokáig egyedül van egy lakatlan szigeten, de az első verzióban lettek volna párbeszédek. Voltak dialógusok, amiket megírtunk, sőt, próbaképpen fel is vettük őket egy színésszel, de éreztük, hogy nem igazán működik a dolog. Végül ismét Toshio Suzuki volt, az, aki segített továbblépni, amikor azt mondta, mi lenne, ha szöveg nélkül menne a film és egyáltalán nem használnánk dialógust? Először elleneztem az ötletet, féltem, hogy a nézők nem fogják megérteni a történetet. Suzuki ragaszkodott ahhoz, dialógusok nélkül sokkal erősebb lehet a film, és Pascale Ferran is őt támogatta. Sokáig szkeptikus voltam, majd megnéztünk együtt egy hosszabb részletet párbeszéd nélkül, és be kellett látnom, hogy abszolút igazuk van.

Amikor a stáblistát néztem, láttam, hogy rengeteg magyar név szerepel rajta.

Rengetegen animátor dolgozott a filmen, a legtöbben franciák, de voltak angolok, olaszok és spanyolok is, de így sem voltak elegen. Próbáltam meg több embert szerezni, mert szerettem volna – talán kissé naiv módon is -, ha mindenkivel egy épületben dolgozhatunk,. napi szinten találkozhatunk és beszélhetjük át a problémákat, de ezt logisztikailag egyszerűen képtelenség volt összehozni. Csalódott voltam, amikor úgy döntöttünk, hogy bizonyos munkákat külsős stúdiókkal kell elvégeztetnünk, de aztán láttuk, hogy a Kecskemétfilm milyen minőségű próbamunkát küldtek vissza, és nagyon megkönnyebbültem. Látszott, hogy ez egy összeszokott, régóta együttműködő, veterán csapat, gyönyörűen és ráadásul nagyon gyorsan dolgoznak. Mindig együtt néztük a kollégáimmal, milyen elképesztő színvonalú dolgokat raknak le – amin az internetnek hála valós időben dolgozhattunk együtt a képernyőn. Én egyébként személyesen nem is találkoztam a kecskemétiekkel addig, amíg már kész nem lett a film, csak most volt alkalmam meglátogatni őket.

Fotó: Kaszás Tamás