Mindenki csak cikizi a kissé belassult metálos srácokat a kisvárosban, amíg ki nem derül, hogy külföldi turnéra indulnak, és innentől már nincs megállás. Úgy értem, tényleg nincs megállás!
Turo kedves, kissé félénk srác, aki egy vidéki kisvárosban él valahol Észak-Finnországban. A helyi elmegyógyintézetben dolgozik, és mivel hosszú fekete haja van és folyton feketében jár, erősen kilóg a helyi közösségből, amiért rendre meg is kapja a magáét beszólások és gyakori rendőri igazoltatások formájában. Turónak van egy bandája, egy heavy metal együttes, akik az egyik srác pincéjében próbálnak, és amikor a véletlen összehozza őket egy nagy norvég metálfesztivál promóterével, a kisváros világa a feje tetejére áll. A fiúkból egy csapásra sztárok lesznek, és Turo is egyre közelebb kerül a csinos virágos lányhoz, akire egyébként a helyi bájgúnár is nyomul – és akinek az apja a helyi rendőr, aki eddig annyit szívatta hősünket.
„Több száz rénszarvas lelkének fájdalomüvöltése, ahogy a rénszarvas pokol felé száguldanak” – így foglalja össze a 12 éve fennálló, de összesen egy, azaz egy saját szerzeménnyel rendelkező, eddig még soha koncertet nem adó együttes hangzását az egyik zenész, és ő már csak tudja, mert rénszarvas vágóhídon dolgozik. És ahogy azt a cím is megelőlegezi, a Heavy túra nem csak bohókás vidéki vígjáték, de road movie is, ami persze rögtön az ember eszébe juttatja a hasonlóan fanyar és őrült nagy elődöt, a Leningrad Cowboys menni Amerikát (1989). Jó, ez a film talán nem annyira őrült, mint Aki Kaurismäki rockabilly agymenése, de valahol pont ez a lényeg, hogy hiába hadoválnak a Walhalláról, a halálról, a kínokról, ezek a metálos srácok végtelenül jámbor figurák, akik csak akkor csinálnak vad dolgokat, ha már nagyon muszáj és ha belekergetik őket a náluk elvileg sokkal normálisabb átlagpolgárok.
Juuso Laatio és Jukka Vidgren filmje végtelenül bájos és jóravaló, akár családi mozinak is elmenne, miközben egyáltalán nem akarja kifigurázni a sokszor valóban röhejes dolgokat csináló vagy mondó metálosokat, akik magukat sem mindig veszik komolyan – nem véletlen nevezik el magukat Impaled Rektumnak, avagy Karóba Húzott Ánusznak. Ez a kettősség, illetve a főszereplő Johannes Holopainen kedvesen bamba arca és bizonytalan vigyora viszi végig az iszonyatosan szerethető, bár néha kissé bumfordi humorú sztorit. Amiből kezdő együttesek is sok ötletet meríthetnek: hogyan készítsünk promóképet a trafipaxszal, miként találjuk meg a hangunkat a húsfűrész segítségével, mi kell a jó sminkhez és feldobja-e az első fellépést, ha az énekes sugárban hány! Go Finland, go!
Értékelés: 8/10
