Egy tehetséges sportoló, akit az egója a csúcs és az amerikai álom felé hajt, de közben nemcsak magánéleti problémákkal kell megküzdenie, hanem azzal a tudattal is, hogy a hazájában nem lehet belőle próféta, mert imádott sportjának külföldön van csak presztízse. Ez a Benny Safdie által rendezett Zúzógép szinopszisa, főszerepben a Dwayne Johnson által alakított pankrátorral, de nagyjából ugyanezt a történetsémát választotta a testvére, Josh Safdie is, amikor megírta a Marty Supreme forgatókönyvét. A páros korábbi, közösen jegyezett filmjei is világos előképként szolgálnak: mind a Jólétben, mint a Csiszolatlan gyémántban

mérsékelten szimpatikus, de maximálisan karizmatikus figurák törtetnek előre, mindenkin átgázolva.

Míg az ifjabb Safdie a Zúzógépben próbált eltérni a testvérével együtt kikísérletezett formulától, és lejjebb tekerte az energiaszintet, Josh úgy döntött, inkább négyzetre emel mindent, ami a Csiszolatlan gyémántot egy mozgóképes stresszkoncentrátummá tette. A helyszín ismét csak New York, az idő az ötvenes évek, a főszereplő pedig az a Marty Mauser, akinek az alakját a pingpongsport egyik legexcentrikusabb figurája, Marty Reisman, illetve az ő 1974-es önéletírása inspirálta. A valódi Marty is nehéz körülmények közt nőtt fel New York kevésbé turistabarát részein, és a tinédzseréveit azzal töltötte, hogy éjszakai pingpongszalonokban kopasztotta meg a kevésbé tehetséges játékosokat. Később az USA-t képviselve eljutott többek közt Londonba is, ahol megnyerte az 1949-es English Opent, pár évvel később pedig neki is egy olyan japán rivális jelentette a végállomást, aki vele ellentétben szivacsos ütőt használt.

A visszaemlékezések szerint Reisman született showman és playboy volt, aki az öltözködésére is legalább akkora figyelmet fordított, mint a szerváira. A hasonlóságok nagyjából itt érnek véget, arról legalábbis nem tudunk, hogy Reisman magánélete is annyira kaotikus lett volna, mint a filmbeli Martyé.

A Timothée Chalamet által alakított fiatal férfi a nagybátyja cipőboltjában dolgozik, miközben a brit bajnokságra készül, de nincs pénze az utazásra, úgyhogy az összeget a bolt kasszájából nyúlja le, amiért később, Londonból visszatérve menekülnie kell a rokonai és a rendőrség elől. Ahhoz, hogy eljusson a tokiói bajnokságra, ugyancsak pénzt kell szereznie, és minél gyorsabban. Összejön egy idősödő, egykori színészsztárral (Gwyneth Paltrow), megpróbál a nő dúsgazdag férjének bizalmába férkőzni, miközben kiderül, hogy a férjezett barátnője (Odessa A'zion) terhes, és a gyerek valószínűleg az övé. Fontos szerepet kap még a filmben Marty taxisofőr haverja és szélhámos kollégája (Tyler Okonma), egy maffiózó (Abel Ferrera), egy eltűnt kutya és egy holokauszttúlélő magyar pingpongbajnok (Röhrig Géza).

A cselekményt ennél tömörebben nem lehet visszaadni, bővebben pedig nem érdemes, mert a filmet pont a váratlan irányokba kanyargó cselekmény teszi izzasztóan izgalmassá. Egy olyan 150 perces hullámvasutazást képzeljünk el, ahol a szerelvény időről időre kisebb-nagyobb, és minden korábbinál meredekebb kitérőket tesz, miközben az utasok már azt sem tudják, hogy melyik a fő vágány, csak azt érzik, hogy egyre brutálisabb sebességgel robognak a szakadék felé. Magyarán

pont olyan mániákus energia árad a filmből, mint a főszereplőjéből.

Marty egy olyan hollywoodi archetípus, aki újra és újra reinkarnálódik a vásznon. Ő volt Paul Newman A svindlerben, Tom Cruise A pénz színében, és őt kelti most újra életre Timothée Chalamet. Nemcsak az a közös bennük, hogy ön- és közveszélyesek, és a túlélés érdekében aprópénzre váltják a tehetségüket, hanem hogy az impulzív személyiségük, a lehengerlő karizmájuk és a szenvedélyes céltudatosságuk mágnesként vonzza a közönséget, vagyis ha első blikkre ellenszenves, tenyérbemászó figurának is tűnnek, mire eljutunk a fináléig – ideális esetben –

jobban csodáljuk a kitartásukat, mint amennyire taszítanak a gyarlóságaik.

A nagy elődökhöz, Robert Rossenhez (A svindler) és Martin Scorsese-hez (A pénz színe) hasonlóan Safdie-nek is sikerül a mutatvány, és olyan karaktert teremt, akinek figyelemre érdemes és tökéletesen átélhető a felnövéstörténetbe oltott pikareszk odüsszeiája. Mindehhez természetesen szükség volt egy olyan színészre is, aki nemcsak megfelelő jelenléttel és kisugárzással bír, de képes ugyanazt az energiaszintet produkálni, mint a karaktere. Chalamet, aki volt már excentrikus csokigyáros (Wonka), király egy Shakespeare-adaptációban (V. Henrik), értelmiségi folkmessiás (Sehol se otthon) és igazi messiás is (Dűne), mind közül talán most van leginkább elemében, és

nemcsak ügyeskedő szélhámosként, de a fizikai eszköztárának teljes spektrumát használó sportolóként is hiteles.

Köréje Safdie egy olyan társulatot szervezett, amelyben nincsenek gyenge pontok, sőt az amatőr és a profi színészek játékát tökéletesen sikerült közös nevezőre hozni. A dokumentarista játékfilmek iskoláját követve a fontosabb szerepeket olyanok alakítják, akikhez alkatilag passzol az adott karakter, függetlenül attól, hogy mennyi színészi tapasztalatuk van. Így aztán láthatunk rappert (Tyler, the Creator), írót (Larry Sloman), bűvész-műsorvezetőt (Penn Jillette), világhírű kötéltáncost (Philippe Petit), milliárdos üzletembert (John Catsimatidis), kosárlabdázót (George Gervin), rendezőt (David Mamet) és valódi asztaliteniszezőt (Koto Kawaguchi) is a filmben – és nem csak epizodistaként: a Mocskos zsaru rendezője, Abel Ferrara és a Shark Tank üzleti reality (az amerikai Cápák között) egyik sztárja, Kevin O'Leary példának okáért kulcsszerepet kaptak, és Oscar-jelölésre méltó alakítást nyújtanak.

A Marty Supreme-nek van mellettük egy másik főszereplője is – New York. Túl azon, hogy a város pont olyan vibráló, zajos és nyers, mint a legjobb Scorsese-filmekben (a látványtervező a legendás Jack Fisk), a fényképezés is a múltat idézi. Igaz, nem az 50-es, hanem a 70-es éveket, Új Hollywood fénykorát, amikor a fiatal filmesek a stúdiók áporodott levegőjét valóságszagra cserélték. Darius Khondji operatőr 35 mm-re forgatott képei a korábbi munkáihoz, a Hetedikhez és a Csiszolatlan gyémánthoz hasonlóan lenyűgözően kontrasztosak, miközben a soundtrack egy másik korszakot, a 80-as éveket idézi meg. Ha újabban rendre azon kesergünk, hogy a nagy mozifilmek is már a Netflix-esztétika jegyében készülnek, akkor most illik kiemelni, és örvendezni azon, hogy kevesebb mint egy év leforgása alatt olyan igényes vizualitású filmeket láthattunk nagy vásznon, mint a Bűnösök, a Roofman, az Egyik csata a másik után, és most a Marty Supreme.

A szédítő mozgóképes hullámvasutazás végén mégis joggal tehetjük fel magunknak a kérdést, hogy a lenyűgöző esztétikai és technikai kivitelezés túl, sikerült-e bármi olyat elmondania Safdie-nek az amerikai álom elkeseredett hajhászásáról, amit ne mondtak volna már el mások az elmúlt száz évben több tucatszor. A válasz az, hogy a Marty Supreme-ben valóban nincsenek forradalmian új állítások,

a gátlástalan törtetés és ambíció örök történetét viszont sikerült a korszellemhez igazítani és megteremteni korunk hősét,

aki a korábbi inkarnációival ellentétben – és A Wall Street farkasa főszereplőjéhez hasonlóan – kiérdemli a megváltást a fináléban, és nem azért, mert annyival jobb ember lenne, mint az elődei, hanem mert az úgynevezett mai világban már az általa képviselt értékek számítanak a normának.

A Marty Supreme igaz története, ami a valóságban is elég őrült

A Marty Supreme-nek hála Timothée Chalamet már több elismerést is bezsebelt, és jó esélye lehet az Oscar-díjra is.

Tovább

Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!