Az egykor oly csodás Jeanne Moreau halála és a rá cseppet sem emlékeztető Agnés Jaoui legújabb filmjének bemutatója remek alkalom, hogy elmerengjünk a francia filmek egykori és mostani hősnőin.
A francia film egykor egyet jelentett a gyönyörű színésznőkkel. Az ország színésznő kultusza egykor vetekedett Hollywoodéval, és a Cannes-i fesztivál vörös szőnyegén annak idején olyan pompa és csillogás uralkodott, hogy csak na! De félreértés ne essék, az emlegetett gyönyörű színésznők nem üresfejű kebelcsodák voltak, hanem olyan világraszóló csodák, akiknél a szépség és a tehetség, a kellem és a tartás kéz a kézben járt. Olyanokról van szó – és most csak tényleg néhány véletlenszerű példa jön az elmúlt évtizedekből – mint Bridgitte Bardot, Isabelle Adjani vagy Sophie Marceau.
Utoljára François Ozon volt az, aki 8 nő című filmjében összeszedte az előző nemzedékek, a jelen és a jövő legszebbjeit, nagyasszonyokat, dívákat és virágzó szépségeket. Olyanok játszottak egymás oldalán, mint Catherine Deneuve, Fanny Ardant, Emmanuelle Béart, Virginie Ledoyen és Ludivine Sagnier, de az még 2002-ben volt. Azóta a francia filmet az Ozonnal a legsótlanabb szereplőt játszó, különben nagyszerű, de vajmi kevés erotikus kisugárzással bíró Isabelle Huppert képviseli. Vagy egy tucatnyi olyan, szintén intelligens és képzett színésznő, - mint Agnés Jaoui, az Ötven tavasz főhősnője – akik rég nem a végzet asszonyait alakítják, hanem a köztünk élő, átlagos külsejű, életű és átlagos problémákkal küzdő asszonyokat.
Ő Aurore - az ő neve az eredeti francia cím is egyben -, az elvált, és nemrég a munkáját is elvesztő ötvenes asszony – utóbbi tény a címből is kideríthető. Márpedig manapság nem kapkodnak az ötvenesek után a munkaerőpiacon, ő pedig egyre lejjebb csúszik a társadalmi ranglétrán, és még takarítónői állást is kénytelen elvállalni. Váratlanul kiderül, hogy hamarosan nagymama lesz, és hirtelen összetalálkozik legnagyobb fiatalkori szerelmével is, aki persze már rég nem olyan, mint annak idején, Aurore pedig pláne nem. És hősnőnk úgy dönt, kézbe veszi saját életét, és elhatározza: most jött el az újrakezdés ideje, amihez persze kell a család és pár jó barát is.
A rendező/forgatókönyvíró Blandine Lenoir nem akar nagyot mondani, ahogy az évtized francia filmjei sem mernek, tudnak vagy akarnak kiemelkedni a saját mezőnyükből. Az Ötven tavasz léptékében nagyjából olyan – pedig minden eleme más – mint a pár hete bemutatott, a Jaouihoz egy kategóriába tartozó Catherine Frot főszereplésével készült Én és a mostohám. Tisztességes, szerethető, de alapvetően rendkívül szerény ambíciókkal rendelkező, ennél fogva felejthető darabok, amiknek ugyan vannak remek pillanataik, de pár hónap múlva aligha fogunk emlékezni rájuk. Nem úgy, mint a régi francia filmek gyönyörű színésznőire, akik lehet, hogy nem hétköznapi asszonyokat alakítottak valóságos problémákkal, de elvarázsoltak minket.
