Dobjuk el a szaros pelenkát, eddig mindent rosszul csináltunk! Elég néha igent mondani a gyereknek, viszont sokat kell mosolyogni hozzá, különben hülyén néz ki, ha tropára megy a ház és a kocsi!
Apu (Edgar Ramirez) dolgozik, amúgy egy teljesen valószínűtlen játékfejlesztő cégnél, ahol drónok röpködnek, és minden munkatársa konkrétan idióta, így otthon már nem akar rossz arc lenni, ráhagyja a szigorúságot anyura (Jennifer Garner), aki úgyis egész nap együtt van a három gyerekkel, ha persze nem számítjuk, hogy mind a három egész nap a suliban van, de a lényeg, hogy mindenre anyu mond nemet. Arra, ha a legkisebb lány túl sok édességet akar, arra, ha a középső gyerek, a vicces kocka srác otthon akar kémia kísérleteket lefolytatni, vagy ha a 14 éves nagylány egyedül menne koncertre. Ilyen volt az anyák élete, de már 2021-et írunk, és elég egy frappáns ötlet, hogy minden megváltozzon.
Az azért első blikkre is elég nyilvánvaló, hogy Jennifer Garner és Edgar Ramirez Netflixes vígjátéka, az Igen nap Jim Carrey 2008-as Az igenemberénk alapötletét nyúlta le, merthogy az a koncepció, hogy a szülők nem mondhatnak nemet a három gyermeküknek, akik azután szépen ki is használják a lehetőséget. Igaz, itt csak egy napig tart a földi paradicsom, és vannak határok. 20 mérföldes körzetben kell maradni, nem lehet olyat kérni, ami komolyan kihat a jövőre – például pónilovat, nyilván -, és egy logikus összeghatáron kell maradni, és ebből ki lehet hozni egy jópofa családi vígjátékot. Majdnem sikerült is, de Miguel Arteta rendező vagy túl komolyan vette a jópofa részt, vagy nem nagyon tudja, mi az. Ő inkább cukiskodott, és a vígjátékok történetének leggagyibb mellékszereplőire pakolta rá a vicces részeket, akik az első mondatnál összerogytak a súly alatt.
Ott van például az iskolai pedellus (Nat Faxon), vagy kicsoda, aki bedobja az igen nap ötletét hőseinknek – és miért is ne hallgatnának egy furcsa vadidegenre? -, és aki azért vicces, legalábbis a filmesek szerint, mert alulfizetett és magányos, de sokszor szerepeltetik, mert ugye lehet rajta nevetni. És ott van a rendőr (Arturo Castro), aki megpróbál segíteni anyunak, miután az összeverekedett egy óriás plüss gorilláért egy vidámparkossal, és aki azért vicces, mert alulfizetett és magányos, és igen, elég egyszerű recepttel dolgoztak itt. Pedig nem a spanyolviaszt kellett volna feltalálni, csak felsorakoztatni egy sor kívánságot, aztán elereszteni a sztorit, ahogy ez egy darabig megy is, még akkor is, ha nincs olyan felnőtt, aki lehúzott ablakkal behajtana az autómosóba, tudván, hogy ezzel nem csak a kárpitot, de a teljes elektronikát is hazavágja.
Mi gyerekkel néztük a filmet, aki egyrészt természetesen magának is akart egy igen napot – ez egy valós veszély ennél a filmnél! -, másrészt nem ez lett a kedvence, de élvezte. Élvezte, mert egy kicsit a gyerekeknek kedvez a sztori – legalábbis látszólag, mert ez a producerként is ténykedő Jennifer Garner egotripje -, és mert nem rossz az alapötlet. Ami azt illeti, a gyerekszínészek sem rosszak, ebből tényleg lehetett volna dolgozni, ha a rendezőnek egyrészt humorérzéke, másrészt tehetsége lett volna. Vegyük például azt a jelenetet, amikor a régóta sokat veszekedő anyuka és lázadó lánya (Jenna Ortega) egymásra talál azon a koncerten, amire a csaj egyedül akart elmenni, de kénytelen belátni, hogy ő még nem elég nagy ehhez, sőt, arra is tök magától döbben rá, hogy a fiúkban nem lehet megbízni, aztán kiállnak énekelni egy számomra tök ismeretlen és érdektelen, de létező, vagyis önmagát adó énekesnővel egy dalt, amit nagyon csipáznak. És atyaég, hogy ez mennyire nem működött!
Értékelés: 5/10
