Lehet-e egy pornófilm egyszerre valódi és drámai, mint egy „igazi” film? Bár a szexualitás ábrázolásával kapcsolatos hozzáállás sokat változott az évek során, a legtöbb néző számára még mindig élesen elkülönül az "igazi filmek" és a pornográfia világa. A pornográf és a mainstream filmipar azonban párhuzamosan fejlődött, és mindig is volt átjárás a kettő között. Hollywood és a hardcore film szorosan összefüggő ikeriparágak, amelyek sok közös kihíváson osztoztak, és elkerülhetetlenül befolyásolták és alakították egymást.

Többek közt erről is szól az idén 25 éves Boogie Nights is, amely a felnőttfilmek fejlődését mutatta be az 1970-es évek végének "porno chic"-jétől az 1980-as évek közepének VHS-boomjáig.

A film 1977-ben, a "pornó aranykorának" csúcsán kezdődik, amikor a hardcore rövid időre betört a mainstreambe. A kulcspillanat a Mély torok (Deep Throat) 1972-es bemutatója volt, az első nagyjátékfilm, amely rendes moziforgalmazást kapott és széles körű diskurzust generált.

A cenzúrabotránynak (is) köszönhetően a Mély torok kasszasiker lett, felkeltette a média figyelmét, és híressé tette a főszereplőjét, Linda Lovelace-t. A Mély torok sikerével kezdődött a New York Times újságírója, Ralph Blumenthal által "pornó sikknek" nevezett időszak, amikor is

a pornófilmek moziban való megtekintése egy időre nemcsak elfogadhatóvá, de menővé is vált.

Ez az új társadalmi elfogadottság nagyobb közönséget és nagyobb profitot jelentett, és ennek eredményeképpen a filmkészítők művészileg ambiciózusabb projekteket kezdtek el kidolgozni, amelyekben még inkább elmosódtak a mainstream mozi és a pornó közötti határok.

A Boogie Nightsban Paul Thomas Anderson a „pornó sikk” szellemét közvetíti a pornórendező Jack karakterén keresztül, aki olyan szexfilmeket akar készíteni, amelyek "igazak, valósak és drámaiak". Ezek a „film a filmben”-jelenetek paródiákként is nézhetőek, és rávilágítanak arra, hogy a pornó milyen módon merített ihletet Hollywoodból.

Valójában maga a Boogie Nights is olvasható hollywoodi paródiaként. Dirk Diggler felemelkedése és bukása egy klasszikus "sztár születik" narratíva, amely a műfaj összes kliséjét felhasználja. Ahogy az Andersontól el is várható, a film is tele van utalásokkal, különösen Martin Scorsese-re. Az egyik jelenet, amelyben Dirk az öltözőtükör előtt ül, és lelkesítő beszédet tart magának, a Dühöngő bikát idézi, míg egy másik, amelyben a főhős rablást tervez, a Nagymenőkből lehet ismerős. Azzal, hogy Anderson kifejezetten más filmekből és műfaji klisékből merít, de ezeket a témákat a pornó világába helyezi át, hasonló megközelítést választ, mint Jack, a filmbéli rendező - mindketten olyan filmesek, akik szabadon „kölcsönöznek” Hollywoodtól, hogy valami újat hozzanak létre.

Jack paródiái azt mutatják, hogy

a pornográfia gyakran lenyúlta Hollywoodot, de ez a kapcsolat történelmileg nem volt egyirányú.

A 70-es években divattá vált pornó az Álomgyárra is hatással volt, az 1980-as és 1990-es évek erotikus thrillerei - mint az American Gigolo (1980), A postás mindig kétszer csenget (1981) vagy a 9 és fél hét (1986) - közvetlenül a pornográfia esztétikájára támaszkodtak, és meztelen filmsztárokból faragtak szexszimbólumokat

Ezeken az erotikus thrillereken kívül a pornó befolyásának köszönhető, hogy elkezdtek olyan filmek készülni Hollywoodban, amelyek az iparágban játszódnak, hasonlóan a Boogie Nightshoz, és legalább annyira szólnak a hatalmi dinamikáról és a hollywoodi munka morális kihívásairól, mint a pornográfiáról.

Ilyen az 1984-es Alibi test is, amely a 80-as évek erotikus thriller-boomjának többi filmjével ellentétben egyértelműen a Hollywood és a pornó közötti átjárásról szól. Brian De Palma rendezésének középpontjában egy kezdő színész áll, aki megszállottja lesz a testdublőr Holly Bodynak (Melanie Griffith), és aztán elmerül a Los Angeles-i pornómozik lepukkant alvilágában. A szándékoltan buja és erőszakos Alibi test a megjelenésekor megosztotta a kritikusokat, különösen a feminista szerzők bírálták, akik párhuzamot vontak a filmbéli erőszakábrázolás és a nők elleni valós erőszak között. A szex és az erőszak bemutatásával a film valóban kielégíti a nézői vágyakat, de közben provokatív kérdéseket vet fel. Ha Hollywood ugyanolyan pikáns izgalmakat és kizsákmányolást kínál, mint a pornó, akkor hol van a határ a két iparág között?

A korszak más explicit hollywoodi filmjeivel együtt az Alibi test is része lett a "pornóháború" nevű vitának, amely a szex filmvásznon való ábrázolásának elfogadható módjaira kérdezett rá. A pornóháború egyik fő érve az volt, hogy a pornográfia elkerülhetetlenül kizsákmányolja a női szereplőket. 1986-ban maga Linda Lovelace is a pornóellenes kampányolók szövetségesévé vált, amikor a kongresszus előtt vallomást tett arról, hogy erőszakkal kényszerítették a Mélytorok című filmben való szereplésre, és kijelentette, hogy „gyakorlatilag

minden alkalommal, amikor valaki megnézi azt a filmet, azt láthatja, ahogy megerőszakolnak."

Lovelace vallomása megkérdőjelezte a szexuálisan felszabadult nőiesség eszméjét, amely a "pornó sikk" alapját képezte, és leleplezte az iparág potenciálisan problémás dinamikáját.

Ezt a történetet a 2013-as Lovelace című életrajzi film is dramatizálta, amelyben Amanda Seyfried játssza a főszereplőt. Rob Epstein és Jeffrey Friedman közös rendezése önmagában nem túl érdekes, de az igen, ahogyan a film Lovelace élettörténetét két, egymásnak ellentmondó szemszögből mutatja be. Először úgy láthatjuk Lovelace-t, mint egy felszabadult sztárt, majd ezt a képet Lovelace saját nézőpontjának bemutatásával korrigálja. Ebben az értelemben a film megelőlegezi a #MeToo utáni későbbi filmeket - gondoljunk csak az Ígéretes fiatal nőre (2020) vagy Az asszisztensre (2019) -, amelyek megbízhatatlan narrátorokkal és visszatartott információkkal érzékeltetik azokat a nehézségeket, amelyekkel a visszaélésekről beszámolni próbáló nőknek kell szembenézniük.

A Boogie Nightsban viszont Anderson többnyire elzárkózik a kizsákmányolással kapcsolatos kérdésektől, női karaktereit úgy mutatja be, mint akik élvezik a munkájukat. A film kulcsfontosságú fordulópontja azonban a VHS megjelenése, a technológiai fejlődés, amely az 1980-as években átalakította az iparágat. Ahogy évtizedekkel később az internet, a VHS is felforgatta az iparágat, mivel lehetővé tette, hogy gyorsan és olcsón forgassanak filmeket, amelyeket aztán a vásárlók a mozik helyett az otthonaikban nézhettek meg. Nem véletlen, hogy az egyetlen alkalom, amikor egy színésznő bántalmazás áldozata lesz, a VHS-re történő váltás után következik be. Anderson szembeállítja az aranykor szelídebb, szeretetteljesen elkészített analóg pornóját az 1980-as évek kizsákmányoló, sokkolásra kihegyezett pornójával, és ezzel azt sugallja, hogy

az iparág dinamikájában bekövetkezett változás, nem pedig magának a pornónak a természete vezet a kizsákmányoláshoz.

Hasonlóan a VHS megjelenéséhez, az iparág az elmúlt két évtizedben ismét átalakult az online pornó elérhetősége miatt, és ez a technológiai váltás központi szerepet játszik a pornó és a szexmunka világában játszódó újabb filmekben. Ilyen például a Sean Baker-féle Vörös rakéta (2021), amelyben egy lecsúszott pornósztár visszatér szülővárosába (kritikánk: itt) , vagy Daniel Goldhaber horrorja, a Cam (2018), amelynek középpontjában egy camgirl áll.

Ezekben a filmekben az online pornó a cselekmény és az esztétika alakítását szolgálja, olyan hiperreális látványvilágot teremtve, amely elmossa a fantázia és a valóság közötti határokat, tükrözve azt, ahogyan

az explicit anyagok online elérhetősége a mainstream populáris kultúra, a divat és a reklámok képi világának "pornósodásához" vezetett.

Ugyanez igaz Ninja Thyberg 2021-es filmjére, a Pleasure-re is, amely egy fiatal svéd nőt követ végig a Los Angeles-i pornószíntéren, és az internetnek az iparágra gyakorolt hatását árnyaltan, a #MeToo utáni szemszögből vizsgálja. A Boogie Nightshoz hasonlóan a Pleasure középpontjában is egy újonc áll, aki megpróbál nevet szerezni magának, de Anna (Sofia Kappel) kevésbé passzív karakter, mint Eddie. A film során láthatjuk, hogyan szerez magának nevet: a közösségi médiát használja fel a rajongótábora kiépítésére, kihasználja barátait és utánozza férfikollégái erőszakosságát, hogy megalapozza dominanciáját.

A Pleasure ugyanakkor, miközben elismeri a kizsákmányolás lehetőségét, alternatív perspektívákat is kínál, megmutatva az iparág olyan területeit, ahol az előadókkal kedvesen és figyelmesen bánnak.

A Boogie Nights-ban Anderson pornószínészeket szerepeltetett kisebb cameo-szerepekben, de Thyberg ennél a megközelítésnél sokkal tovább megy: a filmben rengeteg pornósnak adott szerepet, és az iparágban dolgozókkal együttműködve formálta a filmet.

A pornográfiáról szóló legjobb filmek, mint a Boogie Nights és a Pleasure, végeredményben olyasmit mutatnak meg, amivel a közönségnek már tisztában kell lennie. A filmkészítés, legyen az pornográf vagy mainstream, iparosított művészeti forma, és mint ilyen, ugyanolyan hatalmi egyenlőtlenségek sújtják, mint a kapitalista társadalom bármely iparágát.

A csillogás, a szenny és a szex mögött ezek a filmek arra emlékeztetnek minket, hogy az ezekben az iparágakban dolgozók is csak emberek, akik ugyanolyan összetettek és ellentmondásosak, mint bármelyikünk, függetlenül attól, hogy milyen munkát végeznek. A pornószínészek és a stábtagok emberszámba vételével ezek a filmek amellett érvelnek, hogy ezt az iparágat és a benne dolgozók jogait is ugyanolyan komolyan kell venni, mint bármely más iparágat. Mi lehetne ennél „igazabb, valósabb és drámaibb"?

Via: BBC