Csodás díszletek, tündöklő kosztümök, pompás hadviseletek, fejedelmi lovak és korhű helyszínek, ezek a Két királynő című történelmi dráma legfőbb erényei, és kissé bátortalanul, de hozzátehetünk két jól sikerült női alakítást is. Aminél a készítők, és elsősorban a színház világából érkezett elsőfilmes rendezőnő, Josie Rourke ennél feltehetőleg többet szerettek volna letenni az asztalra. Pedig mindent megcsináltak, amit csak kellett, szép filmet hoztak össze remek színészekkel, csak az igazi drámaiság hiányzik belőle.

A régi korok uralkodóinak igazi rémálma volt, ha nem sikerül egészséges fiú utódot, igazi örököst nemzeniük, hiszen ilyenkor nem csak a vérvonal szakadt meg, hanem óriási esély volt rá, hogy az országot véres káoszba taszítja a trónért folytatott harc. A B terv erre az esetre a lány gyermek megkoronázása volt, már ha született ilyen, amire már az ókorból is van példa -  Kleopátra, ki más? -, és egy rátermett uralkodónő semmiben nem maradt el koronás társaitól. De mi van, ha az illető hölgy kevésbé volt rátermett? Mi van, ha a történelem erői összefogtak ellene, és mi van, ha ezek az erők pont női mivoltát kezdték ki? A skót Stuart Mária nem sokkal apja halála előtt született, hat évesen került a francia királyi udvarba, és 16 évesen francia királyné lett – alig másfél évig, mivel 18 évesen megözvegyült. Bár sok kérője akadt, visszatért szülőföldjére, Skóciába, hogy visszakapja jogos trónját.

Csakhogy a világ megváltozott, Skócia nagyobbik része protestáns lett, akik gyanakodva figyelték a katolikus királynőt, a rendkívüli módon megerősödött és szintén protestánssá vált Anglia pedig immár érdekszférájának tekintette az országot. És az angol trónon is egy nő ült, I. Erzsébet, aki nem akart, vagy nem mert férjhez menni, így utódja sem volt. Ha a vele rokonságban álló Mária gyereket szül - vagy egyszerűen tovább él -, akkor ő lehet a brit trón várományosa, ami önmagában még nem lett volna baj, ám a britek nem vágytak katolikus uralkodóra. Ez az alaphelyzet, a hosszúra nyújtott felvezetés pedig csakis oda juthat ki: mit tesz meg Mária, hogy utódot szüljön, és milyen árat fizet érte. Mert ha maga mellé vesz egy férfit, az aligha elégszik meg a tenyészcsődör szerepével, függetlenül attól, angol, skót, katolikus vagy protestáns az illető. Ezt a dilemmát és kelepcehelyzetet igyekszik bemutatni a Két királynő, miközben túl gyakran igyekszik a két királynő közötti hasonlóságokra helyezni a hangsúlyt.

Ami talán hiba, hiszen ezek a hasonlóságok túlságosan is nyilvánvalóak, ahogy az is, hogy Mária már azzal megpecsételte a saját sorsát, amikor bejelentett igényét az angol trónra. A film azonban egyértelműen pozitív hősként kezeli Máriát, aki mindent jól lát és mindig jól dönt, ha valami rosszul üt ki, az mások áskálódásának, árulásának az eredménye. A történet íve, a cselekmény logikája is eköré épül fel: a skót Mária szép, okos, modern és őszinte, míg ellenképe, a brit Erzsébet is tudja, mi a helyes, de az uralkodás érdekében hajlandó a megalkuvásra, az árulásra és szava megszegésére. Ez borzasztóan leegyszerűsíti az összképet, ráadásul egy mindvégig hibátlan, gáncs nélküli szereplő egy ponton túl érdektelenné válik. És hiába nagyszerű most is az egyébként ír Saoirse Ronan Máriaként, a tragédiája nem válik kézzelfoghatóvá, átérezhetővé, hiszen, ha elfogadjuk a rendezőnő logikáját, nincs is köze hozzá, „csak” megéli, nem előidézi azt.

Bár kisebb szerepet kap, a történet végére szinte felismerhetetlen, kissé a Jokerre hajazó Margot Robbie mégis érdekesebb, részben azért, mert maga a karakter is összetettebb, részben azért, mert ő jóval több eljátszani valót kapott annál, mint hogy szép és fiatal legyen. Mert elsősorban ezek Mária erényei, a többi meg ugye a körülmények miatt van. És kettejük között még az olyan remek karakterszínészeknek sem jut túl sok keresnivaló, mint Guy Pearce  vagy Ian Hart – ami nagy kár.

Értékelés: 7/10