Herendi Gábor és Szabó Győző a Valami Amerika-filmek és a Magyar vándor után újra együtt – ám ezúttal semmi vidámat nem láthatunk a vásznon, hiszen új közös filmjük a sztár drogmemoárja alapján született. Kritika a Toxikomáról.
A Valami Amerika című 2001-ben bemutatott, hihetetlenül sikeres magyar vígjáték fordulópontot jelentett Herendi Gábor rendező és Szabó Győző színész pályáján és életében is: előbbinek ugyanis a sok-sok reklámfilm után ez volt a bemutatkozó nagyjátékfilmje, utóbbinak pedig tíz év drogos lét után ez volt az első olyan színészi munkája, amit tisztán csinált meg – ahogy az a Toxikomából és Szabó Győző nyilatkozataiból kiderült, kvázi azért kellett a sikeres elvonó, hogy leforgathassa a filmet; vagy másképp: mivel bíztak benne és várták, ezúttal valóban sikerült megszabadulnia függőségétől.
A Valami Amerika sikere után a két művész a komédia két folytatásán és a Magyar vándor című (ál)történelmi vígjátékon is együtt dolgozott, Szabó Győző pedig 2012-ben megjelentette memoárját Toxikoma – Tíz év drogvallomásai címmel, az önéletrajzot értelemszerűen a kábítószerhez fűződő viszonyára kihegyezve. Ilyen előzmények után kisebb fajta szenzációnak számított, amikor kiderült, hogy a könyv alapján Herendi rendez adaptációt, amelyben (a könyvhöz hasonlóan) fontos szerep jut a színész leszokását lehetővé tevő mentornak és segítőnek, az ország üvöltözős pszichiátereként elhíresült Csernus Imre figurájának is.
Habár Herendit a közönség elsősorban vígjátékok direktoraként ismeri, rendezett már filmdrámát: a 2006-os, egy megvakult lány és egy testvérpár szerelmi háromszögéről szóló romantikus tragédiát, a Lorát. A Toxikoma tehát nem előzmények nélküli az alkotói életműben, ahogy a Szabó Győzőhöz fűződő személyes kapcsolata is megágyaz annak, hogy a könyvből az alkotó keze alatt egy jó film szülessen. És első ránézésre a Toxikoma jó is, hiszen kiválóan van összerakva, és elvileg minden megvan benne ahhoz, hogy egy valóban jó film legyen. Megkapargatva a felszínt azonban kicsit már más a helyzet.
Herendi Gábor filmjeit lehet szeretni vagy nem szeretni, és sok mindent el lehet mondani róla, de annyi biztos, hogy igazi profi. Csakhogy az nem mindig jó.
Szabó Győző memoárjának lehet ugyan vitatkozni az irodalmi értékeiről, de azért volt remek olvasmány, mert érezhető volt, hogy azt valaki megélte. Mindez a filmverzióból teljes mértékben hiányzik.
Ami meglátszik a Toxikomán, az sajnos nem Szabó Győző élete és szenvedése, bátorsága és gyávasága, olykor tragikus, olykor vicces drogos kalandjai, hanem kizárólag Herendi profizmusa. A rendező talán nem bízott eléggé a meglehetősen csapongó (hiszen egyetlen hosszú gondolatfolyamot megjelenítő) alapanyagban, ezért Bárány Márton és Gergely Dorka forgatókönyvírók segítségével faragott belőle egy lekerekített, valahonnan valahova tartó kerek egészet. És talán úgy érezte, a drogfilm ma már önmagában nem elég, ezért a főhős drogvallomásának puszta bemutatása helyett egészen másra helyezte a fókuszt: az egók harcára, azaz a drogfüggő Győző és az őt kezelő orvos, Csernus egymásnak feszülésére.
A könyvből ez teljesen hiányzott, ott a pszichiáter kommentárokkal, magyarázatokkal látta el az egyes fejezeteket, s habár a szerző utalt konfliktusaikra, mindig a legnagyobb tisztelet hangján írt róla – de tény és való, hogy a vásznon kell a bonyodalom, és
a két alfahím csatája még a drogmesénél is hálásabb téma,
azzal együtt meg (elvileg) egyenesen telitalálat. A szerepeket ráadásul olyan tehetségek kapták, mint a Szabó Győzőt megformáló Molnár Áron (MEMO, X – A rendszerből törölve) és a Csernus Imrét alakító, elsősorban színpadi szerepeiről ismert Bányai Kelemen Barna (Hóhérok, A félelem megeszi a lelket).
Bár ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy okoz egy kis zavart a két színész teljesen eltérő szerepértelmezése: miközben Molnár Áron meg sem próbálja Szabó Győzőt utánozni, addig Bányai Kelemen olyan szinten belebújik Csernus bőrébe és idézi fel a pszichiáter külsejét, mimikáját, hanghordozását, gesztusait és mozgását, hogy elejétől a végéig az az érzésünk, hogy tényleg őt látjuk.
Egyebekben azonban Herendi a szokásos, már említett profizmusát hozza. Tudja, hogy amikor a főhős belövi magát, akkor a Trainspotting híres vécés jelenetéhez kell nyúlnia, tudja, hogy a bódulat vizuális megjelenítéséhez a leghatásosabb eszköz a Vertigo-effekt, tudja, hogy a drog egyszerre elemelten szürreális és a szarszagig realista, heroinbarna vizuális világának megálmodását Pater Sparrow látványtervezőre kell bíznia, tudja, hogy egy igazán hatásos „mester és tanítványai”- típusú zárójelenethez a Holt költők társaságát kell megidéznie, és azt is tudja, hogy ha árnyalni akarjuk a jellemet, bele kell ír(at)ni a forgatókönyvbe néhány plusz karaktert és egy szerelmi szálat, hogy ne csak Győzőhöz, hanem Csernushoz is közel kerüljünk.
És mindez valóban működik, amíg nézzük, jól van összerakva, minden a helyén van benne, csak éppen nem jut elég mélyre, mert az alkotó nem mozdult ki a komfortzónájából. Az még ugyanis önmagában nem elég, hogy bemutatjuk a karaktereket, egymásnak eresztjük őket, majd a film végén egy egymondatos inzertben zavarjuk le a lényeget – meg is kellett volna mutatni, hogy az ellenséges alfahímek hogyan lettek ebből az alapállásból mégis barátok. Ehhez már több kellett volna a profizmusnál: például annyi bátorság, mint ami Szabó Győzőben volt, amikor őszintén megnyílt és papírra vetette az életét. A Toxikoma így lehet korrekt produkció, még jó film is, csak egyvalami nem lehet: művészet – mert nem vállal semmi kockázatot.
