Chloe Zhao lassú, meditatív filmje elegánsan borít fel kliséket, és majdnem tökéletesen kerüli ki a giccset. Buckley alakítása a főszerepben pedig egy csoda.

Shakespeare Hamletje tele van szereplőkkel, akik különböző színjátékok segítségével próbálják elérni céljaikat, vagy valami igazat, őszintét a felszínre hozni – a darabban lépten-nyomon sorjázó hazugságok között. A király és Polonius rendezőként dirigálják Opheliát, hol üljön és hol olvasgasson, amikor rátalál Hamlet, akiről remélik, hogy megvallja neki őrülete okát. Közben a dán herceg az udvarba érkező színészeket készíti fel arra, hogyan hazudjanak a lehető legőszintébben, előadásukba hogyan szőjék bele a Hamletet kínzó vádat nagybátyjával szemben: gyilkos. Csóri Rosencrantzot és Guildensternt pedig annyi mögöttes tervbe, színjátékba rángatnak bele, hogy a végén beledöglenek.

Shakespeare – nem hiába volt minden idők legnagyobb drámaírója – nem félt feltenni a kegyetlen színjátékok viharát bemutató tragédiából adódó legmerészebb, legkegyetlenebb kérdést:

ha az egész élet egy színjáték, akkor tulajdonképpen minek csináljuk?

Chloé Zhao Hamnetje azt a célt tűzi ki, hogy felderítse: hogyan jut el odáig a Bárd, hogy ilyen találóan és kendőzetlenül tudja szembesíteni magát – no meg a közönségét, no meg minket – ezzel a kérdéssel. Mesteri fogása pedig az, hogy nem Williamet (Paul Mescal), hanem feleségét, Agnest (Jessie Buckley) helyezi a középpontba, aki ugyanazon tragédiák nyomán, férjével párhuzamosan indul el szembenézni a halállal, és kiharcolni magának valamiféle személyes feloldást – amelyet lehet, hogy nem a körülötte lévő világ, hanem egy megosztott, szent őrület fog elhozni számára. Az a fajta szent őrület, amelyet csak az igazán remek színdarabok, filmek, regények (értsd: történetek) által érhet el az ember.

Leskelődnénk, de minek

Röviden: a Hamnet egy nagyon jó film, nézzétek meg! Van benne bőven a Chloe Zhaóra jellemző szellős, meditatív történetmesélésből, van benne kemény és remekül kibontott családi dráma, meg Jessie Buckley-nak egy olyan alakítása, amivel már most a zsebében érezheti az Oscart (jelölték is – a szerk.). Ez a nő a generációjának egyik – ha nem a – legjobb színésze. A „lenni, vagy nem lenni?” kérdésre tökéletes válasz lehet a következő: „hát hülye lennék nem lenni, amikor még saccra legalább ötven év van hátra Jessie Buckley karrierjéből!”

A film cselekménye több mint egy évtizedet mesél el: a fiatal, latintanárként dolgozó Shakespeare és az erdei boszorkánynak titulált, természetgyógyászattal és sólymászattal foglalkozó Agnes (valódi neve: Anne Hathaway, NEM azonos a színésznővel) találkozásától egészen a Hamlet premierjéig, amit 1600 körül tartottak. A történet Maggie O'Farrell azonos című regényének feldolgozása, aki társ-forgatókönyvíróként is részt vett a projektben. A kutatók máig vitatják, hogy a kis Hamnet halála mennyiben hatott ki a Bárd legismertebb tragédiájára, de Zhao és O’Farrell nem történészi szigorral mennek neki a feltételezésnek:

Shakespeare amúgy is csak másodhegedűs a sztoriban, aki egyre többször tűnik el családjától, hogy Londonban építse karrierjét – túlnyomórészt a vásznon kívül.

Hoppon maradnak így azok a nézők is, akik bulvármozit várnak. Hollywood tudja, hogy szeretünk leskelődni, szeretünk vájkálni a nagy művészek magánéletében, szeretjük magunkat beavatottnak érezni, amikor egy film elmeséli, hogyan született ez, vagy az a nagy mű – attól szinte teljesen függetlenül, hogy igaz-e, amit a vásznon látunk. Emlékezzünk csak vissza a Bohém rapszódia valótlan, a közönségigényekre átszabott cselekményére, vagy azokra a jelenetekre az Amadeusban, amikor a meggyötört Mozart kiszenvedi magából a Requiemet Salieri nyomása alatt. Amaz rosszul, emez jól, de mindkettő elég hatásvadász és hazug módon kreált egy pár órában fogyasztható narratívát egy-egy végtelen belső világú művész belső folyamatainak leegyszerűsítéséből.

Zhao az efféle bulvármozik sablonjait ássa alá azzal, hogy ilyen gyakran vonja ki Shakespeare karakterét a történetből. Tudjuk, hogy gyászolja a fiát, tudjuk, hogy szorong családja elhanyagolása miatt, és tudjuk, hogy itt-ott kitör belőle egy-egy irodalomtörténeti jelentőségű monológ. Ám csak rövid jelenetekben láthatjuk az írót egymagában, fókuszban: a játékidő nagy részében Agnes szemein keresztül jelenik meg a férfi. Paul Mescal remekül adja elő a drámaírót (egy picit talán túl jóképű a szerephez), de ez a film Buckley-é. Nem kell látnunk, hogyan születik meg a Hamlet (a mű), mert már láttuk, hogyan születik meg Hamnet (az ember).

Zhao és O’Farrell már az első jelenetekben lefektetik, mennyire más világban él a két főszereplő: míg az elvont, fellegekben járó Shakespeare egy mitológiai történet elmesélésével nyűgözi le Agnest, ő a természethez és a különböző gyógynövényekhez való szakértelmével lopja be magát a férfi szívébe. Mindketten vonzódnak a másik varázsához, amelyet saját magukban nem tudnának megtalálni. Azonban a film középpontjában álló tragédia elkerülhetetlenül szétválasztja útjaikat.

Elmondom hát mindenkinek

Shakespeare-t gyásza egyre messzebb sodorja a családjától. A film végkifejletében azt látjuk, hogy végül a darabbal tör át a falon, amely elválasztja feleségétől: a Hamlet szereplőihez hasonlóan ő is csak egy színjátékkal képes kommunikálni az őszintét, a valósat. Agnesnek viszont nem adatott meg, hogy érzelmeit egy történelmi jelentőségű történetben örökítse meg – pedig azok pont olyan mélyek és fontosak, mint a vihar, ami férje lelkében dúl. Zhao és O'Farrell ezt a hiányt pótolják a filmmel.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy Buckley alakítása mennyire remek. A színésznőt már láttuk gyászoló anyaként a Csernobilban: amit itt csinál, az némileg hasonlít ottani munkájához, csak itt főszereplőként sokkal mélyebben tud elmerülni karaktere pszichéjében. Olyan megkapóan személyesíti meg Agnest, hogy még a film kevésbé eseménydús részeiben is mágnesként vonzza a figyelmünket. Szavakkal leírhatatlan az az érzés, az a beleélés, amit hoz a szerepbe, és egyáltalán nem véletlenül látjuk azt, hogy sorra hozza el a legjobb színésznőnek járó díjakat mindenféle átadókról. Ez élete eddigi legmeghatározóbb szerepe, ez vitán felül áll.

A gyerekszínészek is különösen karakteresek és nézhetőek, különösen a Hamnetet alakító Jacobi Jupe, aki bőven az elvárt szint felett személyesíti meg a tragikus sorsú Shakespeare fiút. Megjelenik Agnes anyósaként Emily Watson is, aki rutinosan hozza ki a lehető legtöbbet mellékszerepéből. Zeneszerzőként Max Richter hozza a kötelezőt, ám itt-ott azt érezzük, hogy alibizik. A végkifejletben például az On the Nature of Daylight című zenéjét hasznosítja újra, amelyet már számos filmben hallottunk (leghatásosabb az Érkezésben volt). Ez a jelenet még a bőven kiérdemelt katarzis, és a színészek remekelése ellenére is súrolja a giccs határát – még azért is, mert ekkor már másodszorra halljuk a filmben a „lenni, vagy nem lenni” kezdetű monológot, amelyből talán még egy is sok volt egy ilyen okos és szubverzív filmben.

Agnestől távol áll a tettetés világa, ő a természetben létezik, a gyógynövények tudója: a nagyvárosi színház mesterséges környezete idegen számára. Éppen ezért teljesen más utat jár be, mint Shakespeare, azonban mindketten ugyanoda érkeznek meg. A Hamlet egész egyszerűen egy túl jó darab ahhoz, hogy ne hassa meg Agnest, hogy ne lássa meg benne ugyanazokat a kínokat, amik őt is gyötrik. Az utolsó jelenetekben a nő kimozdul természetközeli komfortzónájából, és rádöbben, hogy férje a színjáték, a tettetés nyelvén ment keresztül ugyanazon a traumán, mint ő. És ahogy a többi néző is kinyújtja a kezét a színpadon haldokló Hamlet felé, arra is rájön: egyáltalán nincs egyedül a létbizonytalanságban.

Csak egy kis színjáték kellett hozzá.