Park Chan-Wook éjfekete komédiája kegyetlenül szórakoztató, miközben okosan reflektál az MI-pánikra is.
„Nincs más választás, nincs más választás, nincs más választás…” – mormogja maga elé egy kiadós hányás után Man-su (Byung-hun Lee, a Squid Game Front Manje). Épp gyilkosságra készül, és annak is egy kifejezetten kegyetlen fajtájára. Nem bosszúból akar ölni, nem is haragból: kiszemelt áldozata éppen azért kerül célkeresztbe, mert egészen pontosan olyan, mint ő. Mielőtt lőne, kezét a pisztoly felé tartja, hogy eltakarja vele az áldozat arcát. De képes lesz meghúzni a ravaszt a szorult anyagi helyzete miatt kétségbe eső főszereplő? Tényleg nincs más választás a kapitalizmusban, mint hogy a kisember a többi kisember kárára jusson előre?
Man-su egy olyan helyzetben találja magát, ami szinte sztereotipikusan jellemző az újhullámos koreai szociodráma-szatírák hőseire. Kisemmizett kisember, aki végső elkeseredésében extrém módszerekhez nyúl a túlélésért – pontosabban a hívogató, középosztálybeli nyugalomért, amit addigi életében megszokott. A papírgyárban dolgozó férfit kirúgják, el kell adnia tágas otthonát, egyik pillanatról a másikra még a kutyatartást, és a lánya csellóleckéit sem engedheti meg magának. Hogy ne kerüljön szégyenbe saját maga és családja előtt, rémisztő tervet eszel ki: egyesével kiiktatja versenytársait a beszűkült munkapiacon, hogy az egy-egy elérhető ürülésnél a lehető legnagyobb esélye legyen.
A Nincs más választásban nem az számít, hogy igaza van-e Man-sunak, és tényleg csak ezzel a kegyetlen, nem feltétlenül betonbiztos logikájú tervvel tud-e kilábalni szorult helyzetéből. A lényeg az, hogy Man-su teljesen a saját, torz gondolatmenete rabjává válik. A konspiráció és az erőszak a saját pszichéjét is leépíti:
egyre inkább úgy tűnik, hogy az egyre bonyolodó tervének köszönhetően többet veszít, mint amennyit valaha nyerhetne.
A koreai Walter White elveszti a józan eszét
A Nincs más választás olyan szatíra, amelynek minden poénja tökéletesen átjön, nevetni viszont egyiken sincs kedvünk. Park Chan-Wook okos és kegyetlen rendező, aki pontosan tudja, hogyan kell a leghatásosabban sokkolni a nézőt: ez a filmje mégis visszafogottabb, mint korábbi, híres alkotásai (mint például a Bosszú-trilógia, vagy A szobalány).
Oké, az alaphelyzet elég abszurd, de pont ez olyan átélhető benne.
Nehezen képzeljük el, hogy egy Man-suhoz hasonló átlagember ilyen gyorsan és ilyen komolyan venné a gyilkosságos tervét, jogosan tűnhet úgy, hogy túlreagálja a helyzetet (legalábbis egy olyan magyar újságíró szemével, aki felett már több munkahely is megszűnt). Man-sunak (és a filmnek) viszont az a feladata, hogy lépésről lépésre véghezvigye azt, amit mi nem mernénk, és valós téteket társítson a gondolatkísérlethez.
A főhős alakja hasonló abban a Breaking Bad főszereplőjéhez, Walter White-hoz, hogy a cselekmény előrehaladtával egyre kevésbé szükségletből, és egyre inkább saját önérzete buzogtatására követi el a bűncselekményeket. A sérült férfiegó fontosságát a történetben Park azzal is kiemeli, hogy B-sztori gyanánt egy olyan háztartási drámát mutat be, ahol a féltékenység, és az ebből következő übergáz, jellemzően faszis hisztik a főszereplők.
Amikor pedig Man-su áldozatai nyomába ered, rendre azt figyeli meg: a lecsúszó, középosztálybeli férfiak nagyjából pontosan az ő cipőjében járnak. Nemcsak a kétségbeesésükben és a romló anyagi helyzetükben, hanem abban is, hogy mekkora szégyenbe hozza őket a helyzet szeretteik előtt. Az esendőség és a vérszomj ütközéséből pedig számos, sötéten komikus jelenet következik: ezek közül talán legjobb az, amikor első kiszemeltjének házába tör be Man-su, nem sejtve, hogy több játékos is van a pályán, mint ahogy arra számított. Indul a slapstick.
Park Chan-wook nagyon jól tudja, hol helyezze el a kamerát az ehhez hasonló jelenetekben: a dramaturgia hibátlan,
Byung-hun Lee pedig színésztársaival együtt úgy adja elő a Bolondos dallamokba hajló jeleneteket, hogy a karakterek belső sivársága és a rajzfilmes akció sosem ütik ki egymást.
Most már nem lehet kiszállni
A Nincs más választás egyik legmegkapóbb jelenetében magányosan lavírozik a teljesen robotizálva működő gyárban, ahol minden egyes automatizált teherhordó és lézervágós gépkar egy-egy olyan munkahelyet jelképez, ahonnan egy hozzá hasonló átlagembert rúgtak ki. A filmben kevés alkalommal esik szó a mesterséges intelligenciáról, de Parknak elég csak belengetnie a témát, hogy a néző számára képtelenség legyen neutrális, külső szemlélőként figyelni az eseményeket.
Ha Man-su 25 éve stabil munkahelye egyik napról a másikra szűnik meg a robotizálás miatt, akkor milyen esélyeket adunk saját magunknak? És ha az ő cipőjébe helyezzük magunkat (amit muszáj, mert túl jó ez a film), azt a kérdést is fel kell tennünk:
tényleg olyan bizarr a férfi kétségbeesett terve, mint amilyennek elsőre tűnt?
A Nincs más választás egy könnyedén fogyasztható thriller-komédiában dolgozza fel korunk néhány leginkább jogos és legkomolyabb állampolgári szorongását, a remek színészgárda pedig gondoskodik arról, hogy az elejétől a végéig átélhető legyen a dolog. Ha nem foglalkozna fontos témákkal a film, akkor is elmenne egy teljesen fogyasztható szórakoztatóipari produktumként, a szociális érzékenysége viszont tényleg Oscar-kaliberűvé teszi az alkotást.
Némileg úgy tűnhet: Park a díjakat hajhászva ül fel az Élősködők társadalomkritikától habzó farvizére, és most abban reménykedik, hogy Bong Jun-hóhoz hasonlóan ő is egy meghatározó sikerrel zárhatja az idei szezont. A Nincs más választás nem ér fel a hat évvel ezelőtti thrillerhez, de ha számításról van szó, ha nem, a végeredmény mindenképp megérdemli a figyelmet.
A Nincs más választásban egy rutinos mestert látunk, ahogy különösebb erőlködés nélkül komponálja meg azt a történetet, amire 2026 közönségének leginkább szüksége van.
Aztán a vetítés után mindenki nyugodjon le szépen, és ne is gondoljon arra, hogy fegyvert fogjon, ha az MI véletlenül pont az ő munkáját venné el idén. Főleg olyanra ne, aki pont mellette ült a moziban, és pont úgy érzi magát ettől a filmtől, mint ő.
