Salamon András állami támogatás nélkül készítette el az utóbbi évek egyik legjobb magyar filmjét, amely úgy áll ellen a beskatulyázásnak, hogy végig egyszerű és őszinte marad.
„Az élet csak egy tűnő árny, csak egy
Szegény ripacs, aki egy óra hosszat
Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű
Meséje, zengő tombolás, de semmi
Értelme nincs"
– sóhajtozott Shakespeare skót királya, amikor már majdnem megértett valamit saját magáról, de helyette végül a világról értett meg valami éppúgy fontosat. Hozzá hasonlóan Salamon András Random című filmjének hősei(?) is saját kis lefelé tartó spiráljaikban csúszkálnak: olyan dilemmákban, élethelyzetekben, rögeszmékben, hogy már egy képernyő távolságából is elég gyorsan meg lehet állapítani: „hú tesó, ennek nem lesz jó vége”.
Ha a film által bemutatott hosszú és eseménydús nap után még lenne szívünk mindenféle Shakespeare-idézetekkel vegzálni a fájdalmasan átlagos magyar kisváros szerencsés és szerencsétlenebb sorsú lakóit, valószínűleg a fenti különösen rezonálna velük.
Annak ellenére, hogy legtöbbjüknek még ennyi megvilágosodás sem adatott meg.
Gotta get up, gotta get out
A Random játékideje során több, itt-ott összefonódó történetszálat mutat be: akad szereplő, akinek ez lesz élete utolsó 24 órája, míg másnak csupán egy 110 százalékban elcseszett munkanapot kell kibírnia. Zsolti (Major Erik), a sután menősködő reménybeli keménycsávó (nem cigány, de azt terjeszti magáról) meg akarja hódítani Kamillát (Nagy Katica), aki közben egy másik szerelmi huzavonában akar egyről a kettőre jutni. Norbi (Katona László) a helyi posta biztonsági őre, aki hirtelen felindulásból végzetes lépésre szánja el magát családja (illetve annak, amit családjának hisz) érdekében. A Bocsárszky Attila által játszott félkarú alkoholista erőszakos bosszúhadjáratra indul. Thuróczy Szabolcs és Horváth Kristóf egy rabszállító autó személyzeteként helyezik át az elvileg veszélyes, gyakorlatilag inkább szórakozott Pötyit (Hegedűs D. Géza), de aztán bonyolódik picit a papírmunka.
Szóval van bőven kit nézni a mindössze 96 perces játékidőben. A különböző szálak különböző súlyosságú eseményeket mutatnak be, amelyek – lásd a címet – elég random módokon hatnak ki egymásra. Ha létezik Isten a film világában, egészen biztosan mással foglalkozik épp, mint a cselekménnyel. A szereplők sután, hazudott magabiztossággal próbálnak botladozni céljaik felé, amatőr hibákat követnek el, elárulják magukat: közben a kisváros hullaházában szokatlanul sok hordágyat tolnak be. Nézőként a feladatunknak érezhetjük, hogy megpróbáljunk rendet vágni a káoszból, hogy megtaláljuk a koncepció nyitját, hogy megmagyarázzuk a filmet, amit nézünk.
A Random azért egy zseniális film, mert elképesztően elegánsan védi ki az efféle próbálkozásokat.
A különböző szálakat Salamon hagyja manírok és moralizálás nélkül kibontakozni. A karakterekből maguktól értetődően szakadnak ki a konfliktusok, a humorosabb helyzetek és az erőszak is. Műfajilag nevezzük óvatoskodva csak drámának, hiszen az elég tág ahhoz, hogy befogadja a Random sokfelé induló, néha krimibe, néha vígjátékba hajló sztoriszálait.
Ezekben ráadásul olyan közös pont sincs, mint Paul Thomas Anderson hasonló felépítésű filmje, a Magnólia nagyjelenete. A cselekményt a nap természetes ritmusa, a reggel-délben-este diktálja, a szereplők történetei nem ma kezdődtek, és nem is ma érnek véget. Szóval a spoilermágnes kérdésekre – Mi a tanulsága ennek a napnak? Mi történik a végén? – képesek vagyunk teljesen spoilermentes választ adni, illetve inkább visszakérdezni. Mégis mi a franc történne? Elkezdődik egy másik nap. Röviden vissza is adnám a szót a bolond skótnak:
„Holnap és holnap és holnap: tipegve
Vánszorog létünk a kimért idő
Végső szótagjáig (...)"
Jó, de miről szól?
Isten látja lelkemet, én tényleg igyekszem kurva ritkán leírni egy-egy filmről azt a közhelyet, hogy „költői”, de most tényleg nem látom, milyen alternatívám lenne.
A Random rendkívül őszintén, nyersen, de nem komolykodva, nem oktató hangvétellel mutat be valami nagyon fontosat 2025 magyar valóságáról – valamit, amit mindannyian érzünk, de közvetlenül nem tudjuk szavakkal megfogalmazni. Az egész film egy nagy hiány, egy nagy Semmi körülírása rímekkel, képekkel, sorsokkal, aminek valódi kilétét csak az így kirajzolódó körvonalai alapján tudjuk találgatni.
Túl elvont lennék? Oké, akkor beszéljünk konkrétumokról. Mondjuk Major Erik játékáról: Zsolti nevű karakterének keménységei és sérülékenységei magukban rejtik a film lényegét. Az együgyűcske szereplő még csak tanulja azt a kiégést, azt a Semmit, amelynek szélén az idősebb, tapasztaltabb szereplők már rutinosan egyensúlyoznak. Majornak meg különben is jól állnak a patkányszerepek, mert nem patkányként játssza őket. (Az alig pár hete készült Jimmy Jaguár-kritikámban azt írtam, hogy ottani alakítása annál a filmnél jobbat érdemelt. Meg is van: a Random az a bizonyos jobb film. Bár minden vágyam így válna valóra!)
Vagy beszéljünk Nagy Katicáról, azaz Kamilláról. A filmbéli karakter maga is színész, ráadásul Naggyal ellentétben rossz színész: eljátssza a kemény csajt, miközben valójában majdnem annyira suta, sérülékeny és tehetetlen, mint Zsolti, aki csapja a szelet neki. A színésznőnek nehéz dolga van, hiszen komoly feladat úgy előadni egy magát folyamatosan megjátszó karaktert, hogy a megfelelő pillanatokban és megfelelő mértékben buggyanjon ki belőle a hitelesség. De megugorja a lécet: Majorral közös jeleneteikben folyamatosan hozzák ki egymásból az eltévedő, kínos, mégis őszinte és szerethető pillanatokat.
Most azért a fiatalokat emeltem ki, mert az idősebbek mind rutinból, mind remekül hozzák nem túl sok játékidőt kapó, mégis kereken bemutatott karaktereiket. Thuróczy nem tud nem szórakoztató lenni, amikor idegbe kerül, Bocsárszkyt tényleg viharsarki John Wicknek teremtette a Jóisten, Monori Lilinek meg nagyjából két mozdulatra és egy sorra van szüksége ahhoz, hogy hitelesen átadja Szilágyi néni életének minden fájdalmát. Katona László pedig a film legellentmondásosabb, leglogikátlanabbul gondolkodó és cselekvő őrültjéből csinál hús-vér, érthető és átérezhető emberi lényt.
A filmzene is megér egy szót, amelyen többek között Ajsa Luna, Beton.Hofi és Hundred Sins is dolgoztak: a dalok pont annyira egyediek, hogy a vetítés után rájuk keressünk valamelyik zenei streamingen, de nem tolakódak annyira, hogy kirántsanak a cselekményből.
Mik azok a szőrszálak, amiket hasogatni fogok? A néhol beszúrt áldokumentumfilmes, kamerába beszélős bevágások nem működnek, az expozíció és versenyképes színészi játék kevés ahhoz, hogy igazolja a jelenlétüket. Azt is értem, miért szerette volna beépíteni az orosz-ukrán háború kitörését Salamon a film feszes, ám természetes audiovizuális rímpárjaiba. Azt viszont kevésbé hiszem el, hogy egy lepukkant magyar kisvárosban szinte mindenki angol nyelvű rádióadásokból értesülne a külpolitikai hírekről, ahogy a filmben halljuk.
De nem is szedném szét szívesen a Randomot. A film aspektusait külön-külön tanulmányozni olyan lenne, mintha egy-egy fogaskerék alapján akarnánk megérteni egy, a fizika törvényeinek ellenében működő, komplex gépezetet. Az apróbb hibák maximum azért hatnak zavarónak, mert a film egészéhez képest még ezt a kevés rosszat is különösen méltatlannak érezzük.
A tökéletes káosz meg ugye nem is lenne igazi káosz, a Random legnagyobb értelme pedig az, hogy pont ezt az igazi, velünk élő káoszt érzékelteti minden gúny, nihilizmus és okoskodás nélkül. Remek párbeszédekkel, atomjó színészgárdával és pont annyi bizarral, amennyit egy napilap bűnügyi híreit végigböngészve is találnánk magunk körül. A film csak azt segít megérteni, hogy miért nem értjük ezt a bizarrt. Elég ennyi ahhoz, hogy egy picit kevésbé érezzük magunkat folyamatosan szarul tőle?
Erre a kérdésre nincs konkrét válaszom. Eszembe jut viszont a film egyik utolsó jelenete, amikor Pötyi bácsi bilinccsel a kezén fuvarozza haza a részegen alvó börtönőreit.
A Random szereplői közül egyedül neki lehet tiszta a lelkiismerete. Ő csak egy pedofil torkát harapta át.
