Kinek ajánljuk? Akik nagyszerű alakításokat akarnak látni egy szívszorongatóan őszinte történethez.
Lee Chandler gondnok a szeles Bostonban, több tömbház is tartozik hozzá. Egykedvűen végzi munkáját, ha kérnek valamit, megcsinálja, ha hülyeséget kérnek, akkor szép nyugodtan elküldi az illetőt az anyukájába, esténként pedig maga elé meredve néz a kocsmában, és ha van rá ürügye, verekszik. Nehéz megkedvelni, de érezni, van valami több a fásult külső alatt. Aztán egy nap csörög a telefon, és megtudja, régóta szívbeteg bátyja meghalt. Elindul, hogy elintézze az ilyenkor elintéznivalókat, és szülővárosába hazatérve megtudja, hogy az elhunyt végakaratában őt nevezte ki tinédzser fia gyámjává. Lee arckifejezése még ekkor sem változik meg, és megpróbál valahogy kibújni a felelősség alól. Csakhogy a hazatérés olyasmivel is szembesíti, amivel nagyon régóta képtelen önmagával elszámolni.
Minden második művészfilm azzal kezdődik, hogy a főhős sok-sok év után hazatér, rendszerint valamelyik rokona temetésére, majd tovább marad, mint tervezte, és közben felfeslenek a régi titkok és terhek. Ezzel Kenneth Lonergan (Margaret) rendezése aligha fogott volna meg, sőt! Lonergan vajmi keveset tesz hozzá ehhez a jócskán irodalmias és nagyon is ismert alaphelyzethez, mégis fantasztikus filmet készített, ami egyfajta paradoxon, mint sok minden más itt. Például az, hogy a főszerepet a pont ilyen alakításairól ismert Casey Affleck kapta, aki bátyjához hasonlóan különben sem képes elszakadni Bostontól, és aki ezúttal mégis egészen más, mint máskor.
Casey, akit már rég elkönyveltünk „a tehetségesebb Affleck tesóként”, szinte mindig a szomorkás, vigasztalásra vágyó maga elé bámuló főhős szerepét kapja – kivéve mondjuk az Ocean’s Eleven filmekben, de azok inkább vicces kitérők. Tisztára ilyen volt például a Facér Jimmyben (2005) is több mint tíz éve, kicsit irritáló, mégis szimpatikus alak, de most igazi súlya van annak, amit csinál. Kicsit gonosz vagyok, de ebben nagy szerepe van annak is, hogy a régi motyogás helyett végre érthetően és hangsúlyozva beszél – A régi város szerencsére feliratosan fut -, de ennél persze többről van szó. Alakítása intenzívebb, árnyaltabb mint bármikor, és ez elemi erővel hat, ami nyilván nem csupán a színész érdeme.
A rendező gyakorlatilag mindent tökéletesen csinál. Nem siet, de nem is húzza az időt, megismertet minket a főhőssel, de keveset árul róla el, majd megmutatja a családját, a gondjára bízott, rá sokban hasonlító fiút, megismerjük volt feleségét, de újra csak keveset tudunk meg. Eljátszik ugyan az idősíkokkal, de nem bűvészkedik. Így aztán minden apró lépés, amivel a történet előre halad, ezerszer fontosabbá válik, pedig, bár valóban van súlyos titok, nincs nagy történet, minden végtelenül egyszerű, csak sokszor nehezen nézhető. A régi város a bánat filmje, Lonergan azonban nem él vissza a türelmünkkel és az érzéseinkkel, nem manipulálja a nézőt, noha ehhez minden adott lett volna.
És persze nemcsak Casey Affleck játszik itt, a megárvult fiút alakító Lucas Hedges is remek, az örök mellékszereplő Kyle Chandler élete legjobbját nyújtja, és Michelle Williams is nagyszerű, bár csak kis szerepet kap. És egyikükön sem látszik az erőlködés, az, hogy akkor ez most biztosan díjra megy, csak az, hogy a valaki vagy valami a legjobbat hozta ki belőlük, nem tudom, hogy ez a rendező vagy a történet, de az idei Oscar versenynek talán ez a legjobb filmje.
Értékelés: 9/10
