Nem baj, ha egy horrorfilmen látszik, hogy olcsó, és az sem feltétlen zavaró, ha jól ismert klisékből építkezik, az viszont gond, ha látszik, hogy csak úgy összedobálták az egészet.
Íme a tények: 1974. november 13-án Ronald DeFeo, Jr. kiirtotta a saját családját, az apját, az anyját és négy testvérét. Bár először mindenféle zavaros sztorikkal jött elő, amikbe még a maffiát is beleszőtte, végül bevallotta, hogy ő volt a tettes, és azt állította, hogy hangokat hallott, azok vették rá a szörnyűségre. Ronald azóta is börtönben ül, a New York állambeli Amityville-ben, az Ocean Avenue 112 alatt található házba pedig 13 hónappal később beköltözött a Lutz házaspár a három gyerekükkel, de 28 nap után kénytelen voltak kiköltözni, annyi riasztó és megmagyarázhatatlan dolog történt velük. Ezen rövid idő alatt sikerült odacsődíteni az összes boszorkánydoktort, démonvadászt, sarlatánt és füvesembert, akik mind könyvet írtak az élményről, majd 1978-ban bemutatták az azóta is klasszikusnak tartott A rettegés házát – ami úgy 17 vagy 18 folytatást élt meg.
A folytatások egy része csak nyomokban tartalmazta az eredeti sztorit, szereplőket és helyszínt, de az Amityville franchise – aminek nevét a Lutz család feje előrelátóan le is védetett – így is a horrorfilm történetének egyik legtermékenyebb, bár nem a legkreatívabb szériája. Nem volt kitörő siker a 2005-ös, Ryan Reynolds főszereplésével készült remake, és aligha marad meg bárki emlékezetében a legújabb munka, az Amityville - Az ébredés. Pedig jó horrort nem nehéz csinálni – mondom persze én, innen a laptop mellől -, amit mellesleg a rendező, Franck Khalfoun is tudhat, hiszen anno még színészként játszott az egyik legjobb és legvéresebb francia horrorban, a Magasfeszültségben is. Hogy aztán a végeredmény magán a rendezőn múlott-e, vagy a gyártó stúdió pont valami ilyesmit akart, sosem fog kiderülni, de nagyjából mindegy is.
Már az első képsorokból kiderül, hogy itt bizony nem fogunk sokat látni. A híres/hírhedt házba új család érkezik, de a kamera olyan sejtelmesen vesz mindent, hogy alig vehető ki bármi is, csak az, hogy a nagyobbik lány emós, és van egy nagy farkaskutyájuk, ami azonnal valamiféle veszélyt jelez, de nem figyelnek rá. Lassan azért kiderül, hogy egy három gyerekét egyedül nevelő anya az új lakó, van még egy kislány és egy kómában lévő srác, aki az emós csaj ikertestvére. A ház már az első este a frászt hozza mindenkire, bár az anyuka meglepően nyugodt marad, a suliban pedig egy furcsa srác szegődik hősnőnk nyomába, aki a történet előrehaladtával egyre kevesebb fekete sminket használ.
Mindez olyan, mintha létezne egy kezdetleges, de működő szoftver, ami képes felejthető és mindenfajta meglepetést és eredetiséget nélkülöző horrorfilmeket generálni, és ezt használták volna itt is. Semmin nincs fókusz, egy ötletet sem bontanak ki, semmibe sem mennek bele annyira, hogy azt komolyan lehessen venni. Íme, néhány példa. A főszereplő csaj és a kómás srác ikrek, az elején a lány ki is jelenti, mindig is érezte, mit érez a testvére – aztán ezzel semmit sem kezdenek. A suliban megismert srác a film első felében fontos szereplő, a második felére viszont gyakorlatilag eltűnik, nem is látjuk többet. Előkerül egy disznófej maszk – a Lutz család beszámolójában egy óriássertés fontos szerepet kapott -, majd el is tűnik, a kertbe pedig valaki hatalmas boszorkánykört rajzolt, de sosem derül ki, kicsoda.
Persze egy olcsó horrorral nem is szoktak kockáztatni, hacsak nem dédelgetnek komoly ambíciókat a készítők, mert ezek a filmek mindig visszahozzák az árukat, és még keresnek is rajtuk egy kicsit – vagy kicsivel többet. Akkor meg minek erőlködni, többet költeni az effektekre, rendes sminkre, a színészekre és másra, ha elég, ha bizonyos pontokon rohadtul felhangosítanak mindent? Ismert névként megszerezték Jennifer Jason Leight – ő az anya -, mert egy közepesen ismert név azért kell, főszereplőnek pedig a hosszú lábú és csinos, de jellegtelen Bella Thorne-t, akitől nem is vártak el különösebben intenzív játékot. Egy kakukktojás van csak, a már egész más kategóriába tartozó Thomas Mann (Kong: Koponyasziget. Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni) aki az iskolai havert alakítja, nem is tudnak vele mit kezdeni, talán ezért feledkeznek meg róla teljesen a későbbiekben.
Az pedig végleg nem derül ki, mit akar a ház a családtól, azon túl, hogy kiirtsa őket, miféle démon lakik ott, vagy ha nem démon, akkor mi, és miért várt 40 évig. De mindegy is, mert a ház ott van, nagy és ijesztő.
Értékelés: 3/10
