Az egyik jó hír az, hogy a mindig drámázó Juliette Binoche végre vígjátékot csinált, ami olyan jól áll neki, hogy sokkal jobban mutat benne, mint a saját lányát alakító színésznő. A másik jó hírt elfelejtettem.
A vígjátékokban rendszerint baromi vicces a terhesség, amikor felbolydulnak a hormonok és megkergülnek a nők, legalábbis a rendezők és forgatókönyvírók szerint. És mi lehet viccesebb egy terhes nőnél? Két terhes nő, és még erre is rá akarunk pakolni, akkor legyenek anya és lánya, és itt ne hagyjuk abba, legyen az anya ha teljesen infantilis, a lánya pedig érett, kiforrott egyéniség. Kész is van lehető legjobb vígjátéki alapanyag, a többi részlet kidolgozása már Noémie Saglio rendezőnőre várt, akinek nyilván megvolt ehhez az affinitása.
A már 30 éves, vagyis rég felnőtt, rendes állással és komoly párkapcsolattal rendelkező Avril felnőni képtelen anyja nárcisztikus személyiségétől szenved, úgy érzi, mintha nem is anyja, hanem egy rakoncátlan lánya lenne. Ő tartja a már ötvenes, mégis felelőtlen, állástalan, infantilis édesanyját, ő eteti, mos és mosogat rá, és a helyzet akkor sem változik, amikor Avril terhes lesz. Anyja ugyanis erre is képes rálicitálni: bár a véletlennek köszönhetően, de ő is teherbe esik – 20 év után ugyanis egy éjszakára felmelegítette kapcsolatát volt férjével. Aki történetesen a lánya apja, vagyis a születendő gyerek annak unokahúga vagy öccse lesz. A túlontúl laza anya és néha túlságosan merev lánya így együtt néz az áldott hónapok elé.
Juliette Binoche évtizedek óta az egyik legjobb francia drámai színésznő, de kicsit meg kellett erőltetnem magam, hogy visszaemlékezzek, mikor láttam utoljára vígjátékban, és nagyjából a 2002-es Félix és Rose ugrott be – ha bolt közben más, akkor elnézést. Szóval őt leginkább úgy láthatjuk, hogy iszonyatos érzelmi viharokat él meg és át, és persze mindig jó, de az is jó, ha kicsit idétlenkedni látjuk, ahogy teljesen elengedi magát, ami remekül áll neki. Nem is véletlen, hogy minden körülötte forog – hisz nárcisztikus -, és ez picit a történet rovására megy. A jókora időbeli ugrásokkal haladó, hiszen egy, pontosan két egész terhességet is bemutató sztori néhol elakad, néhol bukdácsol, mellékszereplők jönnek és mennek, van köztük, aki a szükségesnél több figyelmet kap, van, aki jóval kevesebbet.
Egy kritikus kolléga úgy írta le a filmet, hogy leginkább sitcomként működött volna az ötlet, és ebben nagy igazság van. Persze nem csak Binoche-re kell figyelni, hiszen ott van mellette a Bébibummban a veterán Lambert Wilson, aki ritkán játszik komédiában, és a lányukat alakító, a tavalyi miskolci CineFesten járt Camille Cottin, aki kellő alázattal és nyilván kötélidegekkel rendelkezik és tökéletesen dolgozott a nagy öregek alá – akik azért nem is annyira öregek. Csak régóta játszanak.
