A francia film nagyasszonya még most is egy istennő, pedig egy igazi gátlástalan kóklert alakít, aki abból él, hogy másokat kopaszt meg, de azért neki is van szíve.
Martin Provost még 2008-ban óriási sikert aratott a Séraphine című lírai filmjével, amivel 9 Caesar jelölésig jutott odahaza, Franciaországban, majd jött a jóval sötétebb hangvételű, de szintén életrajzi munka Violette, és láss csodát, a rendező ismét női sorsokkal foglalkozik. Az Én és a mostohám nem egy valaha élt személy történetét dolgozza fel, Provost ezúttal teljes mértékben kitalált karakterekkel dolgozik, és ezzel számára ismeretlen terepre tévedt, de cserében ott van neki Catherine Deneuve, és vele elég sok mindent lehet kezdeni.
A sugárzó szépségű, északias vonású Denevue talán külseje miatt, talán saját döntései okán, de fiatalon nagyszerű filmekben játszott – Cherbourg-i esernyők, A nap szépe, Tristana -, de sosem a tehetségéért dicsérték. A legtöbben hidegnek, merevnek tartották, és bár mindig a legnagyobbak között tartották számon, kevesen szerették igazán. Aztán kezdett öregedni, és ez nagyon jót tett neki. Bár még mindig csodásan néz ki, érezhetően nem a külseje izgatja, hanem ahogy telnek az évek, mintha egyre nagyobb kedvvel játszana, egyre színesebb karaktereket vállal el, és egyre többet mutat meg magából. Ilyen karakter Béatrice Sobolevski is, aki 30 év után tér vissza nevelt lánya életébe. A „nevelt lány” kifejezés persze enyhe túlzás, az asszony Claire apjának volt a szeretője, majd egyszer csak kisétált az életükből, amit a férfi olyan nehezen viselt el, hogy önkezével vetett véget életének.
Claire szerény, kissé szürke és sótlan középkorú, egyedülálló nő, aki a tini fiának és a munkájának él. A közeli, a hírek szerint bezárásra ítélt kórházban szülésznő, és az égvilágon semmi közös nincs benne és az őt annyi év után megkereső Béatrice-ben. A bohém, önző és gyakran felelőtlen asszony súlyos beteg, és ha nem is akarja jóvátenni múltbéli bűneit, szeretné felidézni az emlékeket. Különben sincs hová mennie, pénzhez legfeljebb akkor jut, ha kártyán nyer – a kártyacsaták füstös éttermek hátsó helységeiben zajlanak, és Deneuve ekkor van igazán formában - így beköltözik a Claire-hez, és akaratlanul is elkezdi felforgatni annak amúgy is fordulóponthoz jutott életét.
Bár nálunk kevésbé ismert, Catherine Frot (Marguerite - A tökéletlen hang) az elmúlt évtizedben az egyik legfoglalkoztatottabb francia színésznővé vált. És nem a szépsége miatt, hiszen a külseje teljesen átlagos, hanem pont azért, mert rengeteg alázattal és hatalmas átéléssel képes teljesen átlagos nőket izgalmasan eljátszani, vagyis alapjáraton, civilként is Denevue abszolút ellentéte. És ez az ellentét viszi a filmet, ami ugyebár régi vígjátéki recept, most sincs benne semmi új vagy meglepő, de a régi receptekben az a jó, hogy a generációk alatt annyit csiszolódtak, olyan szilárd alapokon állnak, hogy lehetetlen, vagy legalábbis nagyon nehéz hibázni velük. Az Én és a mostohám sem hibázik, ugyanakkor nem is tesz le semmi kiemelkedőt az asztalra. Ugyanakkor vannak remek pillanatai, nagyszerű helyzetei, és persze ott van Catherine Denevue.