A gemenci ártéri erdő hazánk egyik legszebb, a mai napig majdnem teljesen érintetlen tájegysége, amely megérdemel egy természetfilmet. Mármint a nagy klasszikus 1953-as Gyöngyvirágtól lombhullásig után.
Kinek ajánljuk? Aki tévében is nézi a természetfilmeket, de moziban akarja megtapasztalni ezt az élményt, és persze azoknak, akik nem jutnak el Gemencbe – vagy nem vállalják be a szúnyogokat.
Lehetne most Gemencről hosszan értekezni, hol van, mekkora és miért fontos, de elég most annyi, hogy ez az a rész, ahol a Duna az Alföldre a szabályozott felső szakaszról kiérve lassul és szétterül, újra felvéve régi, „ősi” állapotát. Ez Közép-Európa legnagyobb ártéri erdeje, ahol a víz folyamatosan alakítja a tájat. A Duna határozza meg az ott élő növények és állatok mindennapjait: kiszámítható, mégis kiszámíthatatlan ritmusa építi és pusztítja a tájat, védi és fenyegeti az itt élő flórát és faunát amely ennél fogva sok szempontból egyedülálló. Ezt a folyamatos, mégis önmagába visszatérő változást hivatott bemutatni Olma Frigyes filmje.
Olma Frigyes bevallottan amatőrfilmes, civilben könyvvizsgáló, aki rendes munkája mellett több mint öt éven át forgatta a filmet, és a Gemenc - Az árterek világa eredetileg tévés formátumban készült, alig 50 percesre tervezték. Aztán előkerült egy moziforgalmazó, aki a Vad Kunság - A Puszta rejtett élete tavalyi sikerén felbuzdulva bevállalta a készülő filmet, és a film kapott még úgy tíz percet, pedig én akár további húsz vagy még több percben is néztem volna. Merthogy elképesztően szép a táj, Olma és stábja pedig tökéletesen elkapta ezt a párás, vizes környezetet a maga fényeivel, derengésével. És persze ott vannak az állatok, a „főszereplő” fekete gólyapár – a Gemenc a védett fekete gólyák legnagyobb hazai populációjának ad otthont -, a szarvasok és vaddisznók. Meg mások, sasok, sakálok, hódok, gémek, jégmadarak, de a film alapvetően ezzel a három fajjal foglalkozik, a szűkös játékidő miatt időnként nagyon szűkszavúan, pedig a narráció folyamatosan szól, ami jó és meg nem is.
És ezzel visszakanyarodtunk a játékidőhöz. Bár sok mindent megtudunk, mégis túl sok információ, kép és hangulat zsúfolódik bele ebbe a hatvan percbe, és a nézőnek nincs ideje, érkezése arra, hogy teljesen átadja magát a filmnek. Mert máris ugrik a kép egy új állatra, új évszakra – a tavasz elejétől a tél végig tart a történet – és új történésre. A valóban drámai nagy árvízre sem jut idő, igaz, mivel a film korhatár nélküli, elsősorban a gyerekekre gondolva nyilván nem is tartalmaz olyasmit, ami felkavaró lehet. Azért egy kis gólyaszexet kapunk, de az inkább komikus a maga izgága módján! Az viszont kiderül, hogy ez a csodás ártéri erdő a nyári hónapokban elviselhetetlen hely lehet a milliárdnyi szúnyog miatt – tessék majd nézni, hogyan szenvednek tőlük a szarvasok.
