A tanári hivatás nem fenékig tejfel, ahol az alacsony fizetés és társadalmi megbecsülés mellé ostoba diákok és agresszív kollégák társulnak. Állami iskolákról beszélünk, de Amerikában!
Kiknek ajánljuk? Akiknek időről időre szükségük van valami nagyon egyszerű filmre, amin ha mást nem, legalább röhögni lehet, és azoknak akiket már Christina Hendricks neve bevisz a moziba.
„Lehet rajta röhögni!” – szokták mondani az olcsó poénokra épülő vígjátékokra, és ezt az igénytelenség jelének szoktam venni, mert ugye mi, kritikusok művészfilmeket meg ilyesmit is nézünk. Mostanra viszont annyi gyenge, bár nagy nevekkel teletűzdelt tapló vígjátékot láttam, amiken még nevetni sem lehetett – rád gondolok, Robert De Niro és a Nagyfater elszabadulra -, hogy nagyon is jól jött végre egy kis olcsó röhögés. A nem túl veretes stábbal – mert ugye mekkora sztár az egykori marcona rapper Ice Cube és a Felhőtlen Philadelphia nyikhaj főszereplője, Charlie Day? – készült filmet nem is igazán hirdették, pár épkézláb jelenetfotót is nehéz volt hozzá összekaparni a netről, de nem akar többnek látszani, mint ami, és hozza azt, amit ígér. Lehet rajta röhögni.
Egy átlagosan lepukkant amerikai gimiben járunk, az átlagosnál lepukkantabb tanári karral a tanítás utolsó napján, amikor a diákok a legdurvább csínyeket engedik meg maguknak. Egy ilyen csínyre reagál kissé eltúlozva az amúgy is heves vérmérsékletű töritanár – konkrétan szétveri az asztalt egy baltával -, és ezt követő kirúgásában apró szerepe van a sipítozó hangú, nyápic irodalomtanárnak is. A felháborodott kolléga ökölpárbajra hívja ki az „árulót” tanítás utánra, aki mindent megtesz, hogy kibújjon az összecsapás alól. Én sem veretném meg magam egy nálam nagyobb, dühös pasassal, teljesen igaza van, még akkor is, ha ezért mindenki gyáva pöcsnek nevezi.
Rengeteg rohangálás és sopánkodás következik, amely során kiderül, hogy a diákok és a tanárok közül gyakorlatilag senki sem normális, és korántsem harcias hősünknek lassan meg kell találnia a tökét. A Pofoncsatán – ami egyébként a Bunyó háromkor című, 1987-es rég elfeledett vígjáték remake-je - nincs különösebb kielemeznivaló. Egyszerű, mint a bot, nem is különösebben tehetséges színészekkel dolgozik, hiszen fontos szerepet kap benne például korunk két legidegesítőbb vígjátéki „karakterszínésze”, a hatalmas fejű Tracy Morgan és tésztaképű Jillian Bell, természetesen mindketten idiótát játszva, de működik a dolog, mert van benne energia, nem is kevés.
Charlie Day ezúttal kellemes meglepetés. Nem mintha mást csinálna, mint mindig, mondjuk a Förtelmes főnökök mindkét részében: ő a neurotikus kisember, aki sípoló hangon rohangál és mindig megalázó helyzetbe keveredik. A különbség most csak annyi, hogy ezúttal nem olyan idegesítő, részben azért, mert mindenki hülyébb nála, részben azért, mert mindezt egy percre sem kell komolyan venni, Van ugyan alibiként néhány szál, amit komolynak szántak, hősünk neje gyereket vár, a lányának meg fellépése van, ellenfele pedig az iskolai állapotokra hívná fel a figyelmet, de ez csak alibizés. A lényeg a baromkodás, és ezt most végre Ice Cube is élvezi, akit már évek óta gyakorlatilag ciki volt nézni – merthogy ő is csak alibizett. Az összevont szemöldök az ő esetében persze itt is kötelező, akárcsak Szabó Győző magyar hangja.
Egy dolgot azért még megemlítenék: ha már betették a filmbe Christina Hendrickset, valamit kezdhettek is volna vele!!!
Értékelés: 6/10
