Elrabolva (2008)

Listánkról tulajdonképpen ez az egyetlen bármikor újranézhető darab, és mint láthatjuk, ez adta a sormintát a később jövő összes darabnak. És tény, annak idején az Elrabolva (2008) nagyot szólt, mert remek volt a recept. Luc Bessonék ugyanis abból a Liam Neesonból csináltak akcióhőst, aki egyáltalán nem akcióhős alkat – Besson írta a forgatókönyvet, a rendező az ő neveltje, Pierre Morel volt. Ő egy nagydarab, kicsit lassú, szűkszavú és teljesen átlagos kinézetű pasas, akiből nem néznéd ki, hogy kiirtja az egész albán maffiát, pedig megteszi, ha bántják valakijét – itt bántják. A lányát rabolják el Párizsban az albánok, Neeson pedig módszeresen és meglepően brutálisan darálja őket le.

Ismeretlen férfi (2011)

Ez valóban egy kicsit csavarosabb, kicsit okosabb film, mint a többi, de attól még jellegzetes Neeson-akciómaraton. Hősünk, Dr. Martin Harris (Neeson) súlyos autóbalesetet szenved Berlinben. A kómából magához térve meglepve tapasztalja, hogy a felesége nem ismeri fel, és egy ismeretlen férfi elfoglalta az életét, és mivel senki sem hisz neki, kénytelen a maga kezébe venni a nyomozást. Az egyetlen dolog, amin elindulhat, a taxi, amellyel balesetet szenvedett. A sofőr, Gina (Diane Krueger) segít neki kideríteni az igazságot, ami nagy meglepetéseket tartogat a férfi számára. A filmet Jaume Collet-Serra készítette, aki még háromszor rendezi  Neesont a közeljövőben, és aki sokban a Roman Polanski rendezte Őrületet (1988) koppintotta.

Elrabolva 2. (2012)

Ha az ember kiirtja a párizsi albán maffiát, annak vannak következményei: a balkáni országban oly divatos vérbosszú életbe lép. Erre nem számít a különben mindenre számító volt titkosügynök hősünk, amikor Isztambulba utazik egy biztonsági munka miatt, ahová magával viszi a lányát, Kimet (Maggie Grace) és volt feleségét (Famke Janssen) is. És innen újra beindul az akció, ami ugyan nem olyan eredeti, mint az első részben, de hihetetlenül jó a tempója, és Olivier Megaton – egy újabb Luc Besson nevelés – remek tempót diktál, és ügyesen építi bele az akcióba az első részben még csak ártatlan áldozat Kimet. Nem mondom, hogy bármikor újranézhető, de abszolút vállalható darab, az isztambuli tetőkön játszódó hajszáért pedig külön pont jár.

Non-stop (2014)

Mi lenne, ha csinálnánk egy olyan filmet, mint az Elrabolva, csak egy repülőgépen játszódna? Tette fel a kérdést az újra Neesonnal dolgozó Jaume Collet-Serra, és gyorsan meg is csinálta az egyébként tényleg sokszor csavaros sztorit. Amiben Neeson egy szövetségi légi marsall, akinek az a dolga, hogy civil ruhás rendőrként vigyázzon az utasok biztonságára a New York-London non-stop járaton. Átlagos útnak indult ez a napja is, amikor a telefonjára egy fenyegető sms-t kap: húsz percenként megölnek egy utast a fedélzeten, ha nem utalnak át 150 millió dollárt egy bankszámlára. Az első gyilkosság után pánik tör ki a fedélzeten, majd kiderül, a rendőrség azzal vádolja, hogy ő az, aki eltérítette a légi járatot.

Elrabolva 3 (2014)

Na itt rontották el az egészet! A volt CIA-ügynököt ezúttal a volt felesége meggyilkolásával vádolják, a nyomában ott lohol a CIA és az FBI, és nem csak az ő élete forog veszélyben, de a lánya is a kegyetlen gyilkosok célpontjává válik. A formula mostanra teljesen kiüresedett, a sztori önmaga paródiája lett, és ami lett, azt agyonvágták. Mármint szó szerint: a verekedések-üldözések szinte egyetlen másodperce is megszámlálhatatlan vágásból lett összerakva, a néző néha azt se tudja, mit lát, nem hogy drukkolni tudjon valakinek. Állítólag azért játszódik mindez most Amerikában, mert az első két rész betett az utazási irodáknak, mert minden amerikai azt hitte, ha Európába utazik, tuti elrabolják.

Sírok között (2014)

Lawrence Block egyike a krimi óriásainak: Matthew Scudder nevű magánnyomozója már vagy tizennyolc kötet óta járja New York utcáit és küzd saját démonaival, és ezt a karaktert mintha csak Liam Neesonra írták volna. Az ő New York-i ex-zsaruja nem hivatalos magánnyomozóként a törvény árnyékos oldalán tesz szívességeket némi készpénzért cserébe. Amikor Scudder elvállalja, hogy segít egy heroin dílernek (Dan Stevens) elkapni pár tagot, akik elrabolták és brutálisan meggyilkolták a feleségét, szembesül vele, hogy ezek a vadállatok nem először tettek ilyet, és úgy tűnik, nem is utoljára. Jó eséllyel ez Neeson egyik legsötétebb, ha nem a legsötétebb munkája, amire sokban hatottak a skandináv krimik és a nagy film noir klasszikusok is, és bár nem egy túl bonyolult darabról beszélünk, elég sokszor lehet rajta összerezzenni.

Éjszakai hajsza (2015)

Ezúttal Neeson a szokásosnál kicsit sötétebb karaktert vállalt: nem volt CIA ügynök vagy ex-zsaru, hanem az ír maffia visszavonult bérgyilkosa, akit gyötör a múltja, ezért is alkoholista és ezért sem áll vele szóba felnőtt fia (Joel Kinnaman). Csakhogy a fia veszélybe kerül, és pont hősünk egykori főnökének (Ed Harris) fia tör az életére, akit, nincs mit tenni, a volt bérgyilkos gyorsan el is tesz láb alól. És persze tudja, milyen következményekkel jár a tette, azt, hogy minden adósságot törleszteni kell, és minden bűnért fizetni kell, de azt is tudja, hogy most végre néhány dolgot jóvá tehet. Nem eget verő a történet és nem észveszejtő a kivitelezés, de Neeson és Jaume Collet-Serra rendező párosítása azért most is működik.  

The Commuter - Nincs kiszállás (2018)

Persze nem mindig adott, hogy egy rendező-főszereplő páros minden munkája működik: bár most is Jaume Collet-Serra rendezte Neesont, mégis ez az egész lista egyik legkevésbé sikerült darabja – majdnem olyan gyenge, mint az Elrabolva 3. Most nem repülőgépen, hanem egy vonaton vagyunk, de az alapötletet mégis a Non-stopból vették: ha egy akciófilm szűk helyen játszódik, akkor nagyobb a feszültség is, gondolták az alkotók. A váratlan fordulat az, hogy Neeson most biztosítási ügynök – de megint volt zsaru -, aki minden nap ugyanazon a vonaton jár munkába. Egy nap azonban egy titokzatos idegen, Joanna (Vera Farmiga) leszólítja a vonaton, és arra kéri, találjon meg egy utast, még mielőtt beérnek a végállomásra – ha megteszi, egy rakás pénzt kap, ha nem, megölik a családját. A túlkomplikált történet ugyan tempós, de szinte egyik fordulatnak sincs igazán értelme – túl sok a véletlen, és túl sok a felesleges feszkó.

Dermesztő hajsza (2019)

A norvég Hans Petter Moland a saját, 2014-es thrillerét, Az eltűnés sorrendjébent hangszerelte Liam Neesonra, akinek most nincs erőszakos múltja: egy egyszerű munkás, egy hókotrót vezet valahol északon, egy coloradói síközpontban. Csakhogy most is felbosszantják: a helyi, nagy hatalmú drogbáró meggyilkolja a fiát, majd drogtúladagolásnak állítja be az esetet. Nem csoda, hogy hősünk feldühödik, és megbízható hókotrójára ülve nekilát, hogy egytől egyig elpusztítsa azokat, akiknek bármi köze volt az ügyhöz. Amivel csak az a gond, hogy ezek a bűnözők olyan ostoba barmok, akikért végképp nem kár, és akiken csak röhögni lehet, pedig egy jó akciófilm kulcsa mindig az, hogy a főhős méltó ellenfeleket kapjon – különben az egésznek nincs sok tétje. Azért kárpótlásként kapunk egy nagy adag fekete humort, ami nem rossz.

Becsületes tolvaj (2020)

Neeson azt nyilatkozta, hogy a Dermesztő hajsza után nem csinál több akciófilmet, aztán mégis megkaptuk ezt a vállalható, de teljesen felesleges darabot. Amiben Neeson újra olyasvalaki, akinek veszélyes munkája volt – bankrabló, illetve robbantási szakértő -, és amiben újra bántják valakijét, ezúttal a csaját (Kate Walsh), és ezért először csak telefonon fenyegetőzik, majd valóra is váltja a fenyegetéseit. Tényleg, Neeson remek telefonreklámokat készíthetne, miért is nem jutott ez senkinek az eszébe? A rosszfiú most egy korrupt FBI ügynök (a mindig pocsék Jai Courtney), és az immár 68 éves színész kedvéért az akciót minimálisra csökkentették, helyette autós üldözések és robbantások vannak, nem a legmagasabb fordulatszámon.