Az ír színész most Antal Nimród rendezésében alakítja a nyugdíjas bosszúállót. Kritika a Megtorlásról.
Pár hónapja jött a hír, hogy rebootot kap a Csupasz pisztoly, és Leslie Nielsen örökébe nem más léphet, mint Liam Neeson. Kevesen tartották jó ötletnek a castingot, mondván, a csetlő-botló, debil Frank Drebin szerepére pont nem egy szálfatermetű, geronto akcióhős a legjobb választás. Pedig a döntés több mint logikus, Neesonnak egyrészt kiváló a humora, másrészt nyilván ő is érzi, hogy nem sokáig maradhat már hiteles a családja védelmében sokadik alkalommal bosszúhadjáratra induló nyugdíjas gyilkológépként.
A most 71 éves ír sztár már az Elrabolva harmadik részében is csak a montázs csodája segítségével tudott átmászni egy kerítésen, így remek kompromisszumnak tűnt, hogy a Megtorlásban szinte végig egy autó volánja mögött kell ülnie, ráadásul a karaktere sem egy visszavonult James Bondba oltott Rambo, hanem egy bankár, a Berlinben élő Matt Turner, aki családapaként nincs éppen a toppon. Kamaszgyerekeit a munka miatt elhanyagolja, nem csoda, hogy reggel, az iskolába menet alig tudja beparancsolni őket az autóba, később pedig kiderül, hogy a felesége a válást fontolgatja. És ha ez nem lenne elég egy napra, a kocsiban ülve hívást kap, az eltorzított hangú ismeretlen közli vele, hogy nyomásérzékelő bomba van a vezetőülés alatt. Ha kiszáll, vagy nem követi az utasításokat, akkor meghal a gyerekeivel együtt. Amikor Matt barátja és tulajdonostársa a szeme láttára robban fel, világossá válik, hogy a telefonáló nem viccel.
A Megtorlás alaphelyzete és dramaturgiája finoman szólva sem hat az újdonság erejével, és nem csak azért, mert egy 2015-ös spanyol film harmadik remake-jéről van szó. Az egyetlen helyszínre korlátozódó thriller alműfaja alaposan ki lett maxolva, elég A fülkére, az Élve eltemetvére vagy Alexandre Aja netflixes sci-fijére, az Oxigénre gondolni, vagyis az alapötlet önmagában már nem fogja lenyűgözni a közönséget. Itt jön a képbe Liam Neeson karizmája és a brandje – gondolhatták a producerek, ő majd elviszi a hátán a filmet.
A terv azonban több szempontból is sántít. Egyrészt a szerephez pont nincs szükség Neeson keményember-imázsára, egy kígyóvállú, szemüveges figurával, akiből nem nézzük ki, hogy képes megvédeni a családját, talán még jobban is működhetne a film. Másrészt a spanyol eredetit átdolgozó, elsőfilmes Christopher Salmanpour forgatókönyve sem hagy sok játékteret a szereplőknek. Neesonról tudjuk, hogy drámai színésznek sem utolsó, de
arra még ő sem képes, hogy a közhelyes dialógokkal és a szentimentális monológokkal elbírjon.
(Az egyik tulajdonostársat játszó Matthew Modine ennek ellenére emlékezeteset alakít.) Egy akcióthrillertől persze senki nem Martin McDonagh munkásságát idéző szövegeket várna el, csakhogy a Megtorlás részben úgy is akar működni, mint egy családi kamaradráma, ahol a gyerekeitől és a feleségétől elhidegült családapa egy bombával a feneke alatt megpróbál szembenézni a hibáival, és rendezi a viszonyát a szeretteivel. Papíron talán működhetne ez a koncepció, de kivitelezni nagyon nem sikerült, és sajnos a thrillerszál is pont ugyanilyen ordító klisékből lett összefűzve.
A rendezői székben ülő Antal Nimród próbálta menteni a menthetőt, tisztességgel összerakta az akciójeleneteket, jól néznek ki a valódinak tűnő robbantások, a zene is hatásos, egyedül a vágás lehetne feszesebb. Nem a magyar rendezőnek kell elsősorban a film hiányosságai miatt szégyenkeznie, de nem is ez lesz az a produkció, amely új szintre helyezi a karrierjét.
A Megtorlás ugyanolyan felejthető B-film, mint az Elhagyott szoba vagy A szállítmány volt, vagy mint a Netflixre készülő akciómozik többsége.
