Megelevenednek egy elátkozott könyv lapjai, és mindenféle szörnyek szabadulnak rá a kisváros fiataljaira, ahogy az lenni szokott, de a rettentő pattanáson mi is meglepődtünk!
Tudom, hogy furcsa párosítás, de a romantikus vígjáték mellett a horror az egyetlen műfaj, ahol a klisék nem számítanak negatívumoknak, ahol az ezerszer elkoptatott és fényesre csiszolt fordulatok bármikor újra elővehetők anélkül, hogy a készítőknek vagy éppen a nézőknek szégyenkezniük kellene miattuk. A Guillermo Del Toro bábáskodásával készült és André Ovredal rendezte Lidérces mesék éjszakája megnézése után hosszú listát írhatunk össze barátainkkal azokról a műfaji klisékről, amiket a készítők itt elpuffogtattak, és egy nagyon rövid listát azokról, amiket nem. Azt csak halkan és kicsit szomorkásan jegyzem meg, hogy mind Del Toro, mint Ovredal (A boncolás, A trollvadász) olyan filmesként vált ismertté, akik következetesen saját világukat építették fel, saját víziójukat valósították meg, de nekik is élniük kell valamiből. Mondjuk a piacból.
Merthogy a Lidérces mesék amolyan bérmunka, még akkor is, ha a már említett két filmes patinás filmográfiája és az alapanyag is egy kifejezetten eredeti, egyedi és megismételhetetlen filmért kiáltott volna. Bár Alvin Schwartz ikonikus könyvsorozata, a Stephen Gammell fantasztikus rajzaival illusztrált Scary Stories to Tell in the Dark nálunk kevéssé ismert, Észak-Amerikában azonban kultstátusznak örvend, és az egymáshoz lazán kapcsolódó mesék a horror rajongók nagy kedvencei. Ami jó dolog, de ide, némileg logikusan, a vászonra egy egységes, A pontból B pontba tartó történet kellett, így a forgatókönyvet társszerzőként jegyző Del Toróék kiemelték a legjobb részeket, és fogtak hozzá egy kis baráti társaságot, ami történetesen kifejezetten a Vesztesek klubjára hajaz az Azból, és rájuk eresztették a válogatott szörnyeket. Azt már mondanom sem kell, hogy mindez az 1960-as években játszódik, mert most annyira divatos a retro, és kérdezni sem kell, igen, van benne egy elhagyott ház sötét titkokkal és helyi városi legenda is.
Merthogy adott egy kisváros, és adott egy kicsit furcsa lány (Zoe Margaret Colletti), persze csonka családból, adott néhány lökött haverja (Gabriel Rush és Austin Zajur), és ott van a jóképű, de még náluk is kívülállóbb srác (Michael Garza), és adott Sarah Bellows legendája, aki a város leggazdagabb családjának sarja volt, de megőrült, és borzalmas dolgokat művelt. És naná, hogy hőseink az elhagyatott Bellows rezidencián kötnek ki egy viharos éjszakán, és tuti fix, hogy kinyitják azt az egy könyvet, amiről azt tartja a legenda, hogy sosem szabad kinyitni. Merthogy a könyv maga írja szörnyű meséit, amik rögtön azután, hogy megjelennek a lapokon, valóra is válnak. És ezért jelenik meg a lábujját elveszített hulla, ezért kel életre a zombifejű madárijesztő a kukoricásban – a kukoricásban még soha semmi jó nem történt! -, és ennek köszönhetjük a pacaképű Sápadt Hölgyet is. Meg azt a pattanást, amitől tényleg rosszakat lehet álmodni. És ez tök jó, de tényleg!
Ovredalék nagyszerűen keltik életre a vietnami háború küszöbén álló városkát, ahol mindenhonnan egy Nixon plakát vigyorog ránk, ahol nem szívesen látják az idegeneket, pláne, ha azok bőrszíne kicsit más, és ahol az autósmozi a szórakozás csúcsa. És még jobban keltik életre a szörnyeket, amik nagyrészt „valódiak”, nem számítógépes animációval, hanem hagyományos trükkökkel hozták őket létre, és adott esetben színész bújt a rémséges bőrbe, és itt már elhiszem, hogy Ovredal nagyszerű rendező, és azt is, hogy Del Torónak igenes volt víziója a filmmel kapcsolatban. És ezt a részt, ami a sztori nagyjából felét, maximum hatvan százalékát adja ki – nem számítom ide a felvezetést, a fiatalok megismerését – tényleg egyszerre lenyűgöző és ijesztő nézni, de persze jó értelemben ijesztő. Csakhogy minden lidérces mesét le kell valahogy zárni, minden szörnyet le kell győzni, és itt van hiányérzete az embernek.
Ovredal remekül építkezik, fantasztikusan növeli a feszültséget, és eléri, hogy megszeressük amúgy sokszor kissé szürke hőseit, de nem tudja rendesen elengedni a történetet. Ami lezárás van, az félig sikerült vagy félresikerült, értelmezés kérdése, és ami technikailag is tökéletes volt, az itt pár percre sajnos átmegy a gagyi közeli kategóriába. Persze ez is nézőpont kérdése, mert mondhatjuk azt, hogy ez csak pár perc volt a 111 perces játékidőből, de azt is mondhatjuk, hogy basszuskulcs, ez lett volna a csúcspont. Talán jobban járunk, ha az első verzióra szavazunk, én is ezt tettem. És a jó hír az, hogy a befejezés nyitva hagyja a folytatás lehetőségét – megjegyzem, ez is a legnagyobb horrorklisék egyike -, ahol majd lehet javítani. Ehhez persze az is kell, hogy a Lidérces mesék éjszakája jó sok pénzt hozzon…
Értékelés: 7/10
