Aki egyszer járt odafent, az mást sem akar, mint visszamenni oda, tudjuk meg a félig-meddig igaz történetéből, ami egyben Natalie Portman jutalomjátéka.
Nagyjából egy hét, és a mozikba kerül a kritikusok által agyondicsért, már eddig is több díjat begyűjtő Ígérem, hogy visszatérek a földi problémáival szembenézni kényszerülő űrhajósnőt játszó Eva Green főszereplésével, és furcsa módon elénk kerül egy másik űrhajósnős darab is, a hasonlóan szép, tehetséges és szerethető Natalie Portmannal, ami szintén az otthoni problémákról szól, csak kicsit más végkicsengéssel.
Az igaz történet alapján készült, az HBO kínálatába frissen felkerült Lucy az égben (2019) első képsoraiban megismerhetjük Lucy Colát – vajon miért ilyen nevet kapott szegény? – amint a világűrből tekint le az icipici Földre, és már a szemén is látszik, hogy teljesen kész van. Tágult pupillákkal szívja be a látványt, kész van az érzéstől, kész van attól, hogy annyi év után végre feljutott ide, és kész van attól, hogy hamarosan véget ér az alig tíz napos küldetés. Nem is tud mit kezdeni magával a visszatérés után, túl kicsinek érzi a világot, szürkének a hétköznapokat, unalmasnak a férjét, nyűgnek a rájuk bízott unokahúgot és nagybeteg édesanyját, és azonnal feliratkozik a következő küldetésre, és beleveti magát a felkészülésbe. Merthogy nem automatikus a bekerülés, újra át kell esni a szelekción, újra ki kell érdemelni a részvételt. És Lucy már csak azokkal érzi jól magát, akik átélték azt, amit ő is – különösen a jóképű, csajozógép Markkal (Jon Hamm), és elköveti az első nagy hibát. Amit persze több is követ, ahogy az lenni szokott.
A kritikusok nem szerették ezt a filmet, a nézők egy része sem. Illusztrációként itt egy komment az adatlapról: „Fogalmam sincs, hogy ez a sztori mit akar mondani bárkinek, és miért kellett erről filmet csinálni. Egy nő visszajön az űrből és begolyózik, ennyi a sztori.” És egy picit igaza van a kommentelőnek, mert nehéz az egészet kategorizálni, műfajba sorolni, és lehet, hogy ez volt az első önálló munkáját készítő, eddig tévésorozatokat jegyző Noah Hawley (Légió, Fargo, Zűrös zsaruk, Dr. Csont) szándéka, de gyanítom, hogy hiányzott a megfelelő rutin is, hogy amit csinált, tényleg tudja definiálni nekünk is és saját magának is. Merthogy megvan az alkotásnak a maga transzcendens, a nagyobb cél felé mutató, vissza-visszatérő része, van egy női sorstörténet a lányról, aki a semmiből indult, és elérte, amit akart, de kihasználták és eldobták, van egy szerelmi dráma, és van egy kissé vígjátékba illő krimiszál – utóbbi a „valóban megtörtént” elem ebben a nagy műfajparádéban.
Veterán rendezők bicskája is bele szokott törni az ilyen műfajhalmozásba, Hawley pedig érezhetően kezdő. Kezdő, aki játszik a műfajokkal, a képarányokkal, a valóságsíkokkal, a zenével, és láthatóan jól érzi magát, csak közben elveszíti a fókuszt és az irányítást, ami viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy a film maga rossz vagy nézhetetlen. A komoly témának jót tesz a játékosság, a látványnak pláne, Hawley remekül használja a zenét – egy feszült pillanatban felcsendül egy régi B-52’s szám, és eszméletlenül jól működik az egész -, és persze nagyszerű a főszereplő. Mondhatnánk azt is, hogy egy ilyen szerep jutalomjáték Natalie Portmannak, de neki minden szerep jutalomjáték, különösen, érett színésznőként – gondoljunk csak a Jackie-re vagy a nálunk végül be sem mutatott Expedícióra, és csak halkan jegyzem meg, hogy egyikben sem volt olyan rémes a frizurája, mint itt. De nyilván ez a frizura jelzi nem csak az időszakot – valamikor a 90-es években járunk -, hanem hősnőnk lelkiállapotát is. Ami nem túl stabil és nem túl fényes, és Portmannak pont az ilyen egyszerre kemény és törékeny figurák fekszenek a legjobban.
És ha valaki kíváncsi lenne a kissé esetlen magyar cím miértjére, azt természetesen a Beatles 'Lucy In The Sky With Diamonds' című dalából kölcsönözték az 1967-es 'Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band.' albumról, és a bennfentesek azt is tudják, hogy a cím annak idején kikacsintás volt, mivel a főnevek kezdőbetűi azt adják ki, hogy LSD.
Értékelés: 6/10
