És azok is szemétládák, akik a politikusok lábához dörgölőznek, derül ki Paolo Sorrentino új filmjéből, ahogy azt is megtudjuk, hogy egy szemétláda is lehet időnként elbűvölő. Igaz történet alapján, természetesen.
Jóval Donald Trumpot megelőzve már felbukkant a világpolitika színpadán egy hozzá rendkívül sok dologban hasonló, hihetetlenül megosztó és meglepően sikeres kollégája, az olasz Silvio Berlusconi. Ő ugyanúgy vagyonos családból érkezett, szintén ingatlanépítéssel és fejlesztéssel kezdte pályafutását, amit aztán ugyanúgy végigkísértek a korrupciós vádak, ő is nagyrészt a médiának köszönhette hatalomra jutását, ő is a konzervatív oldalt képviseli, és neki is bőven megvoltak a maga botrányos nőügyei. És ami még fontosabb, ellenfelei és bírálói rendre lebecsülték, egy otromba bohócnak nézték, ő mégis elképesztő sikereket aratott – speciel háromszor volt miniszterelnök, és még ma is Olaszország leggazdagabb embere. Volt bőven anyag egy róla szóló filmhez.
Berlusconi életéből Paolo Sorrentino, az Oscar-díjas A nagy szépség, az Ifjúság, valamint Az ifjú pápa rendezője a 2009-es évet választotta, amikor hősünk – nekem éppen nem hősöm, de egyszerűbb így fogalmazni – politikai visszatérését tervezi, újra. Mert unja magát, mert nehezen viseli el, hogy az emberek nem rá figyelnek, nem róla beszélnek, hogy nem kavarhat, és úgy általában, a politika az ő drogja. Mindezt fásultan figyeli tőle már rég elhidegült felesége, ő pedig, ha teheti, a fiatal lányokat hajkurássza, mert ez a gyengéje. És ezt kihasználva akar a közelébe férkőzni egy rámenős dél-olaszországi kis senki, egy vállalkozó fia, aki összegyűjt egy csapat csinos, szinte mindenre kapható lányt, hatalmas bulikat szervez, és mindent egy lapra feltéve nekilát, hogy egyre közelebb kerüljön a Főnökhöz.
Az ugyan kissé zavarba ejtő, hogy a Silvio és a többiek a stricinek állt vidéki vállalkozó (Riccardo Scamarcio) sikertörténeteként indul, majd egy ponton túl az illető szinte elfelejtődik, hogy a terveit szövegető, újra machináló, az életet még mindig habzsoló, ám saját halandóságával, öregségével szembesülő Berlusconival ismerkedjünk meg közelebbről, de Sorrentino igazán elemében van. Ő az elmúlt évek alatt a legfontosabb olasz rendezővé nőtte ki magát, igaz, nem volt nehéz dolga, hiszen a világnak egykor Fellinit, Rossellinit, Antonionit vagy Pasolinit adó ország filmipara jócskán elszürkült mára. Merthogy Sorrentinónak van stílusérzéke, amit csinál, az mindig elképesztően elegáns, látványos, nagyléptékű, és képes pár képpel, néhány gesztussal is, és ennek most is abszolút hasznát veszi, sőt, erre építi fel új filmjét. Ami, akárcsak unalmában és türelmetlenségében fel és alá járkáló, saját és környezete szórakoztatására mindenfélét kitaláló – női ruhába öltöző, éneklő, szavaló, stb. – Berlusconi -, maga a kamera is majdnem hogy szórakozottan követi a szereplőket, a táncoló lányokat, az intrikus politikusokat és mindenkit, aki valahogy bekerült ebbe a körbe.
Ami önmagában elég szórakoztató, és Sorrentino furcsa módon mintha vonzódna a hol feleségét elbűvölni igyekvő, hol hallgatóságát elkápráztató, hol ellenfeleit pár mondattal a sárba tipró Berlusconihoz. Ebben a filmben mindenki olyan akar lenni, mint ő, vagy sokkal rosszabbak nála, ostobábbak vagy gyávábbak, és már pusztán azzal, hogy képtelenség kizökkenteni örökké vigyorgó magabiztosságából – ó, az az idióta vigyor! -, képes szinte minden kedvezőtlen helyzetből kimászni, kivéve azt, amikor önmagával kell szembenéznie. Toni Servillo pedig, aki immár ötödször szerepel Sorrentino filmjeiben, és aki az Il Divo - A megfoghatatlanban (2008) már eljátszott egy hasonló kaliberű olasz államfőt, Gulio Andreotti kereszténydemokrata politikust, most is brillírozik, akárcsak maga a rendező.
Van benne – mind az alakításban, mind a filmben valami hipnotikus, mind a tökéletesen megkomponált party jelenetekben, ahol gyönyörű félmeztelen és meztelen testek hullámzanak a napfényben, mind Berlusconi lenyűgözően giccses villájában vagy bármely más térben. A hazájában két részben vetített Silvio és a többiek eléri azt, hogy ne maga a történet legyen a fontos, hanem a benne zajló találkozások, az egy az egyben zajló helyzetek, amik így vagy úgy, de afféle megvívandó ütközetek, és amikből mindig a gátlástalanabb fél kerül ki győztesen, nem festve túl fényes képet az olasz vagy a modern társadalomról. Merthogy azóta elég sok hozzá hasonló politikus nőtt ki a földből.
Értékelés: 8/10
