Gary Busey

Az amerikai színész amolyan legenda, ha őrült viselkedésről van szó: sosem fogta magát vissza, sőt, a jelek szerint élvezi, ha őrültnek és veszélyesnek tartják, és mi tagadás, megvan hozzá a külseje. Busey eredetileg amerikai focistának készült, majd egy térdsérülés után dobos lett, állítólag elég jó is volt – mint tudjuk, mindig a dobos a banda legőrültebb tagja -, és zenészként került a film világába. Miután fontos mellékszerepet kapott a Clint Eastwood-féle Villám és Fürgelábban (1974), Busey megkapta Kris Kristofferson roadie-jának szerepét az 1976-os Csillag születikben (1976), majd címszereplő lett a Buddy Holly története (1978) című életrajzi drámában.

Az alakítás Oscar-jelölést hozott, és ez volt pályája csúcspontja,

innen már inkább lefelé vezetett az út, bár szerepelt jobb filmekben is – ilyen volt a Holtpont (1991), ahol Keanu Reeves partnere volt -, de rendszerint gyenge produkciókban kapott szerepet, miközben erősödött az „őrült” imidzse.  Nem sokat segített, hogy 1988-ban motorbalesete volt, és mivel nem viselt sisakot, megrepedt a koponyája. 1995-ben kokain túladagolása volt – majd hirtelen hívő keresztény lett, amit mindenhol hangoztatott. Legutóbb a Sharknado 4: The 4th Awakens (2016) című felejthetetlen horror klasszikusban láthattuk, a hírek szerint azóta visszavonult.

Steve Buscemi

Az élet igazságtalan: Steven Vincent Buscemi halálosan jófej. 1980 és 1984 között hivatásos tűzoltóként dolgozott New Yorkban, majd a 2001. szeptember 11-i támadások után New Yorkban önkéntesként visszatért a régi munkahelyére, és

egy héten át tizenkét órás műszakban túlélőket keresett a romok alatt.

A külseje miatt mégis vagy fenyegető aurájú, gonosz fickókat vagy a legnagyobb balfékeket kell játszania, tegyük hozzá, hogy mindkettőt a lehető legjobban csinálja. Ő volt a sorozatgyilkos Garland Greene a Con Air - A fegyencjáratban (1997), a Maffiózókban (1999) pedig Tony Blundetto – és évekkel később Enoch 'Nucky' Thompsont játszotta a Boardwalk Empire - Gengszterkorzóban (2009). Utóbbi szerepével egy halom díjat is nyert – ráadásul több filmet írt és rendezett is, saját websorozata van Park Bench with Steve Buscemi címmel. Ha ezzel sem győztünk meg senkit, íme, a legfőbb bizonyíték, hogy ijesztő és bizarr külseje ellenére a színész milyen remek fickó: Buscemi hatalmas Beastie Boys rajongó, még a banda Make Some Noise című dalához készült készült klipben is feltűnik.

Tilda Swinton

Az angol – de nagyrészt inkább skót - színésznő "korán kezdte a bizarr viselkedést": egy interjúban elmesélte, hogy négyéves korában meg akarta ölni újszülött kisöccsét – már volt két bátyja, és úgy gondolta, három fiú a családban már túl sok lenne. A nyilvánvalóan rendkívül intelligens, Cambridge-ben végzett, arisztokratikus színésznő olyan angol művészfilmekben tűnt fel, mint például az Orlando (1992), ahol a főhős először férfiként, majd nőként tapasztalja meg a világ történéseit. Talán pont a filmben is kidomborított

androgün külseje miatt figyeltek fel rá Hollywoodban,

ahol sorra kapta az olyan szerepeket, ahol kifejezetten furcsa vagy épp gonosz karaktereket kellett játszania – mint Jadis, a fehér boszorkány a Narnia Krónikái - Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrényben (2005). Bár időnként játszik átlagembereket is, mint  a Beszélnünk kell Kevinrőlben (2011), rendszerint olyan figurák bőrére bújik, akiktől kissé kényelmetlenül érezzük magunkat. Swintonban van valami ijesztő, de a „szuperképessége” inkább valamiféle felsőbbrendűség kisugárzása, ami nem véletlen, patinás nemesi családból származik.  

Willem Dafoe

Íme, a paradoxon: hogy lehet valaki ijesztő, aki eljátszotta Jézus Krisztust, és nem is akárhogyan? És valóban, Willem Dafoe, aki karrierjét független kísérleti színházi darabokban kezdte, legalább annyi kifejezetten szimpatikus karaktert alakított – mint például A szakaszban (1986) vagy a Lángoló Mississippiben (1988) és a „címszereplőként” a Krisztus utolsó megkísértésében (1988) – mint ellenszenvest.

Csakhogy, ha rosszat játszik, akkor nagyon rossz tud lenni.

Ilyen volt a Veszett a világ (1990) Bobby Perúja vagy a Pókember Zöld Manója, és még sorolhatnánk, de akkor sem járunk jobban, ha Dafoe drámai filmben játszik, mert annyira el tud merülni saját karaktere nyomorában, hogy az már zavarba ejtő. Persze erről is szól a színészet, és nem csoda, hogy eddig négyszer jelölték Oscar-díjra, legutóbb a Van Gogh az örökkévalóság kapujában (2018) életrajzi drámában nyújtott tényleg lenyűgöző alakításáért – amit kicsit kényelmetlen volt nézni, annyira hitelesen szenvedett Vincent van Goghként.

Crispin Glover

Ne feledjük, a Vissza a jövőbében (1985) Marty apja, a mulya, mindenki előtt hajbókoló, a saját árnyékától is megijedő George az eredeti verzióban úgy ismerkedett meg hősünk édesanyjával, hogy őt kukkolta, de leesett, és elütötte egy épp arra haladó autót. Az alternatív múltban George-nak arra sincs bátorsága, hogy leszólítsa a lányt, és ritkán van az, hogy a karaktert és az őt játszó színészt ennyire azonosítani lehessen egymással.

Persze, ilyen az alkata, ezért keresik meg olyan szerepekkel, amikben hátborzongatónak kell lennie,

és még az is lehet, hogy rendes pacák. Zseniális gonosz volt például a Charlie angyalai (2000) „vékony pasasaként”, aki olyan volt, mint egy perverz torreádor. A magánéletéről nem tudni sokat, csak azt, hogy a „szomszédban”, Csehországban tölti az év nagy részét, ahol egy középkori várat vett magának, azt restaurálgatja, csinosítgatja – és valószínűleg egy kínzókamrát épít benne.  

Jack Nicholson

Előfordulhat, hogy egy színészlegenda az, akit imádunk nézni, mégis folyton kényelmetlenül érezzük magunkat tőle. Vitathatatlan, hogy Jack Nicholson a valaha élt egyik legnagyobb színész, ahogy az is, hogy van benne valami nagyon furcsa, és nem jó értelemben. Jellegzetes mosolya nem is mosoly, hanem vicsorgás, amitől mindig van benne valami fenyegető, és az sem segít, hogy a hollywoodi pletykák szerint „Big Jacknek” kielégíthetetlen szexuális étvágya van.

Összesen három alkalommal kapott Oscar-díjat,

és mindig nyugtalanító karakterek eljátszásáért. A Milos Forman rendezte Száll a kakukk fészkére-ben ő volt a piti bűnöző MacMurphy, aki a büntetése alól úgy akar kicsúszni, hogy őrültnek tetteti magát; a Becéző szavakban a faragatlan, olykor már vulgáris Garrett Breedlove exűrhajóst játszotta; a Lesz ez még így se! című vígjátékban pedig Melvin, a gyerekek és a kutyák réme, a szomszédok életének megkeserítője volt. Mindegyik szerepet mintha rá öntötték volna, ahogy A tégla (2006) szadista maffiózó főnökének alakját is.

Christoph Waltz

Tény és való, hogy az osztrák színész rendkívül szimpatikus karaktert keltett életre a Django elszabadulban (2012), de ezen kívül aligha tudnék olyan munkáját mondani, amiben nem egy aljas gazember vagy egy tenyérbemászó svihák lett volna. Sőt, a Becstelen brigantykban (2009) a filmtörténetet egyik legemlékezetesebb gazemberét adta nekünk Hans Landa ezredes személyében. Az sem véletlen, hogy pont Waltzra bízták az „új” James Bond-filmek egyik meghatározó karaktere, Franz Oberhauser, alias Ernst Stavro Blofeld, a SPECTRE fejének eljátszását, amit szokás szerint tökéletesen teljesített.

Waltz fenyegető aurájának titka a lista legtöbb tagjával ellentétben nem a külseje, hanem a kifinomultsága,

ami egyrészt kelthet némi kisebbségi érzést, másrészt folyamatosan azt érzi az ember, hogy a rendkívül civilizált viselkedés valami elemien barbár természet elnyomására és/vagy elrejtésére szolgál. Ami valószínűleg egyáltalán nincs így, de ő egy egész karriert tudott építeni erre a furcsa érzésre.