Hiába jelenti csinos szőke hősnőnk neve azt, hogy Szerencsés, a sors csak ritkán mosolyog rá, és akkor is gyorsan meggondolja magát. Például amikor egy jóvágású pszichológust sodor mellé a véletlen.
Már ott gyanakodni kezdtem, amikor a német színészlegenda, Rainer Werner Fassbinder egykori múzsája, Hanna Schygulla elhízott, demens öregasszonyként, magáról mit sem tudva mászik fel egy tető legmagasabb pontjára Róma egyik lepusztult külvárosában, hogy aztán fia leparancsolja onnan. Merthogy az egykor ünnepelt díva, aki ma már azt sem tudja, milyen nap van, de képes pokollá tenni családja életét, ordas nagy művészfilmes közhely, de a Fortunata egyáltalán nem róla szól, még fontos szereplőnek sem nevezném, inkább csak úgy ott van, mert ismert a neve. A film egy olyan nőről szól, akinek bár Fortunata a neve, sosincs szerencséje.
Mert a lepusztult külvárosok meséiben sosincs happy end, még akkor sem, ha Olaszországban járunk, és folyton csodásan süt a nap. És akkor sem, ha valakit Fortunátának hívnak és csinos, életvidám harmincas nő egy életrevaló kislánnyal a nyakában. Merthogy hősnőnk, aki egyébként fodrász és saját szalonra gyűjt, válófélben van erőszakos rendőr – vagy biztonsági őr? – férjétől, a kislányt pedig megviselik a folyamatos balhék, ezért a kicsinek pszichiáterhez kell járnia. És a doki történetesen egy jóképű pasas, akinek megakad a szeme az életvidám, mégis gondterhelt nőn, és a nőnek is megakad a szeme a férfin. Lesz is összegubancolódás, de mint már jeleztük, arrafelé ha beledöglik az ember, akkor sem lehet boldog.
A Fortunata első fele mindentől függetlenül abszolút nézhető, elsősorban a címszereplő Jasmine Trinca egyéniségének és kisugárzásának köszönhetően, miközben egyre több, a modern olasz filmekben már kötelező közhely halmozódik fel. Ott van a nehéz sorsú, talán meleg, drogos srác – ő Hanna Schygulla cseppet sem németnek kinéző fia -, és ott vannak a mindenféle bevándorlók, feng shuizó kínaiak és imádkozó arabok, hogy lássuk, hogyan alakul át az ország. Aztán kezd a filmre rádőlni a saját szerkezete, a saját lendülete és érzelmessége. Egyszerűen túl sok minden kezd történni ahhoz, hogy Sergio Castellito rendező, aki karrierjét még valamikor a 80-es évek elején színészként kezdte, mindenre figyelni tudjon. Mintha a régi szép időkben járnánk, amikor még celluloidra készültek a filmek, és a figyelmetlen mozigépész néha összekeverte a tekercseket, és a történet egyszerre zagyva lesz.
Nagyon zagyva, bosszantóan zavaros, különböző be nem mutatott, csak elmesélt tragédiákkal, rengeteg jajgatással, majd céltalanul mászkáló szereplőkkel és megmagyarázhatatlan döntésekkel. Persze mondhatjuk, hogy olaszokról van szó, akik szélesen gesztikulálnak, és nem feltétlenül rejtik el az érzéseiket, de nem ez az első olasz film, amit láttam, nem is a harmincadik, szóval tudom, hogy ez is benne van a pakliban, de ez így is sok. Ha már olasz filmet kell nézni, az legyen inkább a szintén nemrég bemutatott és nagyon hasonló környezetben játszódó Elválaszthatatlanok a gyönyörű sziámi ikrekkel, akik énekelnek is!
