A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya a Nicolas Cage-et játszó Nicolas Cage-ről szól, és arról, mennyire szereti ő ezt az elátkozott szakmát. Asszem másról nem is szól, de ezzel nincs semmi baj!
Már-már szimbolikus, hogy A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya egész kereken Nicolas Cage 100. filmszerepe. És ebben a 100 szerepben van ikonikus, Oscart érő, de túlértékelt, rendkívül szórakoztató és megdöbbentően őszinte rész, és van nagy adag vacak is. Szerepek olyan filmekben, amik sokszor még moziba se kerültek, de Nic Cage ezekben is rendesen odatette magát, és rendre valami nagyon bizarr disszonancia jött létre a rossz film és a teljes átéléssel, nagy hévvel (túl)játszó Cage között, ami egy különös metaélmény. Sokan szeretik a rossz Nicolas Cage filmeket, így belegondolva még én is, Cage pedig tudja, hogy milyen sok rossz filmben szerepelt már, és ennek összegzése Tom Gormican (Csajkeverők) munkája.
Itt ugyanis a színész önmagát alakítja:
egy kiégett, eladósodott szerencsétlenséget, aki minden vacak haknit elvállal, hogy talpon tudjon maradni
és kifizesse tartozásait, miközben egyre jobban eltávolodik a családjától. Lányát irritálja, hogy apja csak régi filmekről tud beszélni, volt feleségének (Sharon Horgan) pedig elege van Cage megbízhatatlanságából, aki egyre csak a nagy szerepről álmodozik, amivel visszatérhet – bár soha nem is ment el, ami a film visszatérő poénja. A nagy szerep azonban nem jön, így Cage bevállal egy haknit egymillió dollárért egy spanyol milliárdos, Javi (Pedro Pascal) szülinapján Mallorcán. Javi hatalmas rajongó, még egy forgatókönyvvel is megkínálja a sztárt, nem csoda, hogy hamar „összekapcsolódnak”, csakhogy megjelenik a CIA, akik szerint a spanyol veszélyes bűnöző, és arra kérik Cage-et, hogy kémkedjen utána. Ami óriási belső konfliktust okoz, hiszen végre barátra lelt, de mi van, ha ez a barát nem az, akinek mondja magát?
A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya már a címével is telitalálat, és az önmagát játszó Cage, aki időnként a saját fiatalkori énjével perlekedik, zseniális ötlet, Tom Gormicannak, aki eddig csak egy közepes romcomba oltott havervígjátékot (Csajkeverők) sikerült letennie az asztalra, már csak egy sztorit kellett kanyarítania eköré. Nos, a sztori gyenguska, a szokásos fel-alá rohangálás kémvígjáték, amiből 12 egy tucat, de nem ez számít, hanem Cage, illetve Cage és Pascal kettőse. Cage-nek nyilván nincs nehéz dolga, önmagát hozza, illetve azt, amit mi gondolunk róla, a kissé kiégett, mégis túlpörgő, bulis, de sok mindenre rágörcsölő megkopott sztárt, aki egy jó szóért a fél veséjét odaadná.
És nem lehet nem szeretni ezt a Nicolas Cage-et!
Pedro Pascal mellette olyan, mint egy kisgyerek a cukorkaboltban, kikerekedett szemmel bámulja a néha kissé kiszámíthatatlan mestert, összeroppan, ha azt hiszi, azt nem figyel rá, de az egész filmnek úgy általában van egy mélyen átható és nagyon lelkes infantilizmusa. Ami nagyon jó.
Merthogy a mozikba érkező – vagy streamelt – filmek 99 százaléka, legyen szó művészfilmről vagy kommersz akciómoziról, abszolút kiszámítható, kockázatmentes úton halad, már az elején tudjuk, merre halad a történet és hova ér el. Ehhez képest baromi üdítő élmény, ha olyasmit látunk, ami nem akar kiszámítható lenni, ahol a készítők nem ragaszkodnak görcsösen a műfaji szabályokhoz, és nem akarnak mindenáron megfelelni a gyártó stúdió valós és a nézők vélt elvárásainak. Ilyen film volt a jóval összetettebb, átgondoltabb Minden, mindenhol, mindenkor (2022), és ilyen a teljesen felszabadult ökörködésnek minősíthető A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya is, de ez olyan ökörködés, aminek egyben szíve és lelke is van. Nem mondom, hogy nem lehetett volna többet is kihozni a remek alapötletből, de akkor elveszett volna a film görcs nélküli önfeledtsége.
Értékelés: 7/10
