Mit kezdjünk hét nagyon vagy csak kicsit különböző Noomi Rapace-szal egy kegyetlen jövőbeli társadalomban, ahol csak egynek kéne lenni belőle? Na mégis, mit?
Valamikor a nem is olyan távoli jövőben olyan sokan leszünk és olyan sokat fogyasztunk, hogy azt a Föld már nem bírja el. A túlnépesedés ellen az Egyesült Európai Akármi csak egy lépéssel tud válaszolni, meghozzák a Kínában már oly sikeresen bevált „Egy család egy gyerek” törvényt, és ha a szülőknek újabb gyermeke születik, azt a kormány elveszi, és egy ún. kriobankban hibernálják, mondván, ha minden probléma megoldódott, majd felébresztik őket. Mivel a jövőben járunk, az állam különleges megfigyelési hálózattal tartatja be a törvényt, mindenki különleges azonosító karperecet hord, de hiába, mert a Settman nővérek könnyűszerrel kijátszanak minden jogszabályt és ellenőrzést.
A Settman lányok heten vannak, mint a gonoszok, mindegyiket Noomi Rapace alakítja, és, hogy ne keverjék össze önmagukat, mindnek más a frizurája. Mivel anyuka belehalt a szülésbe, apuka pedig ismeretlen volt, nagypapájuk nevelte fel őket (Willem Dafoe), akinek szerencsére volt egy bazi nagy lakása, elég pénze és furcsa módon technikai tudása a további karperecek beszerzésére és/vagy meghekkelésére. Ugrunk 30 évet, hogy utolérjük Noomi valós korát, és a lányok a rég kialakult napirend alapján élnek: egy kinti személyiségük van, aki egy bankban dolgozik, de mindegyik kap egy napot, amikor ő megy ki, különben nyilván felkötnék magukat vagy megölnék egymást. Aztán egy nap Hétfő, az első testvér – mindegyikük a hét egyik napjának nevét kapta – nem megy haza, és ezzel a többiek élete is a feje tetejére áll.
A norvég rendező, Tommy Wirkola, aki a Náci zombik című horrorvígjátékával futott be, nem szarozik, a rövid bevezető után belecsap az akcióba, és nem kíméli a lányokat, és a 18-as korhatárkarika sem véletlenül van kint. Úgy értem, tényleg nem kíméli, ez nem az a film, amikor valaki csak azért életben maradhat, mert nő, és a testvérek kezdenek brutálisan megfogyatkozni, és persze egy sor titokra is fény derül, mert a Hét nővér egy titkos-ölős film. Ami jó, de ez ugyanakkor egy „sokban azért mégis tökre hasonlít Az éhező viadalára” film, a majdnem ördögi diktátor asszonysággal, amit most Glenn Close-nak dobott a gép, akit itt úgy hívnak, Nicolette Cayman – értik, Kajmán a neve! –, gonosz csatlósokkal, béna egyenruhákkal és gagyi kütyükkel. És Az éhezők viadala koppintások már pár éve is kínosak voltak, sőt, a végére maga a sorozat is az lett.
Ez így is az ősz legjobb filmötlete. Hét, teljesen különböző, más-más és másban erős Noomi Rapace, aki majd túljár a zsarnokság eszén, ebből sok mindent ki lehet hozni, a korhatárosság pedig szinte szabad kezet adott Wirkolának. Aztán mégis a biztos, az unalmas utat választották. Lebutították a történetet, hogy mindenki értse, ami egy akciófilmnél működni is szokott - és a film egy darabig tényleg csak az akcióra épül -, de akkor minek az ígéretes felállás, minek egy hétszeres főszereplő és minek az antiutópia az egészhez? Minek a keménység és a 18-as karika, ha félidőtől elpuhul minden? Vagy mondjuk Glenn Close és Noomi Rapace? Utóbbi egyébként, ha hét különböző személyiséget nem is tud felépíteni, de úgy négyet-ötöt biztosan, és csak egy darabig motoszkál az ember fejében, hogy ez az egész tökre olyan, mint az Ironic című szám, amit a klipjében egy csomó kicsit őrült Alanis Morissette énekelt az autóban.
A végére pedig a rendező megereszt egy gonosz viccet is, amikor egyértelműen tudatja velünk, hogy a jók győzelme végső soron az emberiség pusztulását okozza, és tulajdonképpen a rosszaknak volt végig igaza.
Értékelés: 6/10
